Amikor ma reggel felébredt -az is csoda, hogy egyáltalán el bírt aludni- nagyon elgyötörtnek érezte magát. Egy ideig csak üldögélt az ágy szélén, és bár a nap jótékony sugarai már ragyogó fénybe öltöztették a hálószobáját, valahogy nem akaródzott valóba fölébrednie.

Sebaj - gondolta,  - majd egy forró zuhany megoldja a 'kérdést', és eszerint is tett. Pedig egész eddigi életének leginspirálóbb kalandja kellett volna, hogy legyen a mai reggel. A gyors és könnyű reggeli sem esett jól, csak azért evett, mert tudta, hogy muszáj ennie, ha nem akart később rosszul lenni. Hosszú napnak igérkezett ez a mai.

A háza előtt -nem sokáig lakhat itt- már várták az 'öltönyösök'. Szinte félt a szigorú tekintetű, többségében a negyvenet alulró súroló, katonásan felnyírt hajú, makuláltlan eleganciájú, a kifogástalan öltönyök alatt feszülő izomzatú, látszólag 'sokat látott', látszólag nem fegyveres fasziktól. (Hát, ha  még azt tudta volna, hogy a néhány tíz méterrel odább álldogáló, két igen szakadt, borostás és koszos hajléktalan is az 'öltönyösökhöz' tartozik. Furcsállotta is őket, mert korábban nem volt jellemző a környékre, ahol lakott.) Gondolta is, "...na, az első intézkedéseim egyike ezek megsegítése lesz..."

Beült a Mercedesbe és indult a konvoj. A Parlamenthez vezető út rövid és eseménytelen volt leszámítva azt a részt, hogy az autó, melyben ült, illetve az összes jelzés nélküli és/vagy rendőrségi küllemű kocsi éktelen szirénázásba és kvázi száguldásba kezdett, amint a konvoj a belvárosba ért.

- ".....Micsoda hülye szabályok!....." - gondolta - "......Lehet, hogy ezen is változtatni kell majd......." - tette hozzá gondolatban, bár igazából nem merte megkérdezni marcona kísérőjét, aki valamilyen Tóth ezredesként mutakozott be reggel, hogy mi lenne, ha kicsit csendesebben vonulnának.

Az Országgyűlés épületében már várták. Tulajdonképpen az egész Országgyűlés őt várta, miután a következő feladata az elnöki eskütétel volt. Formálisan egy hete, a valóságban az esküt követően hivatalosan is ő lett Magyarország új Köztársasági Elnöke.

Viccesnek találta már magát a titulust is egy olyan országban, amit nem is köztársaságnak hívnak. "......Uhhhh. Ez eszembe se jutott. Na majd átnevezzük. Vagy vissza......."- gondolta. Amikor kiderült, hogy korábbi pártja (melynek ő volt az elnöke, de pont a felkérés miatt e posztról és párttagságáról is le kellett mondania) őt jelöli erre e tisztségre, sokat hezitált annak elfogadásán. Pártelnök-miniszterelnökként kissé nagyobb rálátása volt az ügyekre, de túlságosan nem aggódott ez miatt, mert a hatalom volt a kettőszázadik szempont, ami ebben a 'játékban' érdekelte.

Jobban azért aggódott, hogy a kormányzása alatt a logikusan, szinte józan paraszti ésszel felállított szabályrendszerrel a fejlődés útjára állított, majd felvirágoztatott ország lakói továbbra is olyan jólétben és vidámságban éljenek, mint eddig.

Már akkor úgy vállalta a megbízatást. Bízott párttársaiban és az sem volt most hátrány, hogy az előző parlament erősen törekedett az elnöki irányításra, így az általuk hozott és még hatályban lévő törvények erős köztársasági elnöki rendszert hagytak hátra, ami ezesetben nem volt baj. (Meg az sem, hogy a miniszterelnök személyének utódlásáról az ő jelölése alapján döntöttek, így a jelenlegi miniszterelnök egy, még az utcai ellenzéki időben már vele dolgozó, palkátoló, 'négyszínfestő', egyébként jogi és közgazdasági diplomával és komoly jogi és közgazdasági múlttal rendelkező cimbije lett, azonos célokkal és munkamódszerrel.)

Belépett a Parlament üléstermébe. Mindenki állt. Őt várták, hogy elmondja az eskü szövegét.  Bele is kezdett: "......Én, Kovács Gergő....." - mondta, majd kis hatásszünetet tartott, "............(a Magyar Kétfarkú Kutya Párt korábbi elnöke)....." - mondjuk ezt nem mondta ki, csak gondolta, "......Esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság........." és így tovább, és így tovább, de nem bírta kihagyni, hogy közben ne kacsintson ki vigyorogva az egyik kisebb ellenzéki parlamenti párt, a Fidesz-KDNP elnökére.