A MINISZTERELNÖK népes kíséretével, köztük kormánya több tagjával a rájuk várakozó járművek felé haladt, amikor a terrorelhárítás tábornoka és annak legalább tíz munkatársa megállt előtte. (Azt mindenki csak később vette észre, hogy a terrorelhárítók nemcsak a teret vették körbe, de az eset előtt legalább egy órával, több ezer fővel, és a rendőrség bevonásával az egész fővárost megszállták.)
A téren tényleg lehetett valami a levegőben, mert a tapasztaltabb csinovnyikok (látva a szokatlanul sok köztévés kamerát és általában a helyzetet), behúzott nyakkal, ösztönösen kissé lemaradtak a vezetőtől. Bár a látvány ismerős volt, miután rengeteg alkalommal láthatták korábban is a tábornokot a miniszterelnök közelében, ez a mostani pillanat valahogy mégis teljesen más volt, és ezt érezte meg a politika néhány nagy öregje.
A helyzet egyik pillanatról a másikra vált feszültté. Olyannyira, hogy az egyik huszonéves helyettes államtitkár -látva az 'öregek' viselkedését is-, egyszerűen sarkonfordult és futva távozott a kormánypalota előtti térről vissza, a biztonságosnak hitt épületbe, ahol olyan pánikroham tört rá, hogy csak erős nyugtatókkal tudta később az egyik rendőrorvos nagyjából helyrehozni a srácot. Persze később őt is bilincsben vitték el. Mármint az államtitkárt.
Eközben kint az ország vezetője, a kormánysajtó kameráinak kereszttüzében, mosolyogva, fejét jobbra-balra biccentve (hülye egy szokás ugye?), szemöldökét felhúzva, viccesnek szánt, megjátszott értetlekedéssel fordult hű tábornokához. Amaz - mint amikor valaki valami roppant bizalmasat szeretne közölni - a főnöke füléhez hajolt és szinte suttogva közölte mondandóját, majd újra kiegyenesedve, kezét a fegyverén nyugtatva, várakozón, mégis nagy figyelemmel nézett az időközben szoborszerű arckifejezést öltő, már cseppet sem mosolygó miniszterelnökre.
A napok óta nem alvó, az előkészületeket teljes titokban levezénylő kimerült tábornok jól tudta, hogy az előző néhány másodperc volt az a pillanat, amikortól a már semmiben nem kompetens miniszterelnök mindenkori politikai és hatalmi érdeke már semmiben nem releváns, már semmit nem dönthet el sőt, amikortól a miniszterelnök már nem miniszterelnök és nem is szabad ember. Nos, így, vagy úgy, de a tábornok iszonyatosan sok döntést hozott az elmúlt néhány napban, ám ez volt köztük az utolsó. Márhogy' a letartóztatást személyesen hajtsa végre. És nem, nem az egyéni érdek hajtotta, hisz tudta, hogy a nap végén vagy hős lesz, vagy halott. Tudta, hogy a helyzet itt még olyan mélységben képlékeny, hogy az általa hazafiasnak gondolt tett könnyen válhatott az ország alkotmányos rendjének erőszakos megdöntésére irányuló kísérletté, amit a köznyelv konkrétan hazaárulásnak hív.
De, szó átvitt és valódi értelmében, -szemben a miniszterelnökkel - a tábornokot a saját egyéni sorsa már cseppet sem érdekelte, mert tudta azt is, hogyha nem teszi meg és nem pont ő teszi meg, akkor senki és semmi nem állhat a vérontás útjába. És hogy mit mondott a miniszterelnöknek? Hát egész egyszerűen azt, hogyha most nem tartóztatja le akkor néhány óra leforgása alatt ezrek, tízezrek, százezrek fognak meghalni, romba dől a fél ország, illetve tájékoztatta a miniszterelnököt, ne legyenek illúziói afelől, hogy ők ketten esetleg nem lesznek a halottak között.
"...Hát! Asszem' ezúttal talán tényleg vége. ....." gondolta a miniszterelnök és megpróbálta felfogni a felfoghatatlant. Azután nagyon lassan letette a kezében lévő kis színes hátizsákját, picit hátrébb lépett, majd ugyanolyan lassan mindkét kezét derékmagasságba emelve a tábornok felé nyújtotta. A tábornok értette a jelzést és megbilincselte a miniszterelnököt.
Mindeközben a munkatársai ugyanezt tették mindenkivel a téren, aki nem az ő egyenruhájukat viselte. Csak a politikusok személyi védelmét ellátó tisztek voltak kivételek, akikkel még azelőtt tisztázták a helyzetet, mielőtt bármit tettek volna, elkerülendő a felesleges fegyverhasználatot. Végül is, ugyanannál a rendőrségnél teljesítettek szolgálatot, ahol, a terrorelhárítók is.
A tábornok jól döntött. Mert így esett, hogy sem a téren, sem később a fővárosban, sem az országban történtek során egy csepp vér sem folyt. És talán pont ezért esett így.
"...Akik ma a kezeiket csókolgatják, holnap leköpik őket. Mert így volt ez mindig és így is lesz*. ....."
(* Charles Greenwood)
