Állt az egész Parlament. Mindenki felállva, tapsolva köszöntött. Ez igen -gondoltam akkor- szép pálya, és szép végszava lehet az eskü, amit akkor Köztársasági Elnökként tettem. Ott álltam középen, mögöttem a Köztársasági Őrezred díszelgői álltak feszes vigyázzban, előttem az összes képviselő. A sport, a közgazdasági, a sport-diplomáciai, a diplomáciai, majd a politikai karrier eszerint csak a kezdet volt - gondoltam akkor. Mondjuk az picit még szerintem is erős volt, hogy amikor beléptem a Fideszbe, egyből annak egyik alelnöke lehettem, de így utólag ez egy jól kiszámítható, emelkedő ívet mutatott. Még szerintem is.

  Most azonban - visszagondolva - már értem a miniszterelnök huncut, amolyan túlságosan is bizalmas, már-már atyáskodó félmosolyát. Mintha azt mondta volna: "... Majd rájössz még öreg. ..."  Azt azonban a legrosszabb álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez a 'fiatalember' ilyen durván bánik majd el velem. Ez egészen a mai napig tényleg nem jutott az eszembe. Ha így utólag összerakom, pont ez a karrier, pont ez az -egyébként nagyszerű- ív lett gyanús. Még hogy szerethető Köztársaság Elnököt akarnak? Ugyan! Úristen, hogy én milyen hülye voltam akkor istenem! 

 A sport ugye nem politika. Legalább is nem teljesen az. A sportolók teljesítménye majd' minden korban mentes volt a politikától. Nagyjából. Pont ezért választottam akkoriban ezt a vonalat. Nem voltam oda szocikért, de szerencsére az olimpiai arany miatt ők viszont szerettek engem, így nem volt nehéz dolgom velük és nagyjából megúsztam a rendszerváltás ügynökmizériáját is. Elkerült a hisztéria, mert a sport, az olimpiai múlt az újaknak is fontos volt, így békén hagytak.

 A sportban végig szerencsém volt. A MOB vezetése, a NOB vezetői közé tartozás egyfajta diplomáciai mentességet jelentett a hazai zűrzavarban. Aztán jött az első Orbán kormány. Viktor már akkor kerülgetett. Több beszélgetésünk is volt és egyszer sem mulasztotta el, hogy a nagyívű terveit ne vázolja fel nekem. Beszélt hatalmas stadionépítésekről, meg EB döntőről, effélékről. "...Zagyvaság...." -gondoltam, de lelkes hallgatója voltam minden alkalommal, hiszen az bárkinek jó, ha a miniszterelnök kiemelt figyelme rá esik, ám Viktor aktuális helyzetétől függetlenül igyekeztem a politika árnyékában maradni. A sport ugye nem politika.

  Aztán jött a csúfos bukás. Onnantól kezdve a pártelnök mást sem csinált, csak kampányolt. A társadalmi bázisát növelte. (Nem. Nem a pártét, a saját társadalmi bázisát.) Polgári köröket épített. Konzervatív gondolkodókat, és önkontroll nélküli talpnyalókat gyűjtött maga köré, kiknek kivétel nélkül magas beosztást, komoly szerepet ígért arra az esetre, ha az elkövetkező választást megnyerik. De nem nyerték meg. Ez már nagyon nem használt Viktor lelkének. Ám ahelyett, hogy feladta, hogy visszavonult volna, ő inkább újult erővel folytatta az addig végzett 'munkát'.

  Őszintén megmondom, ez -az akkor még erős kitartásnak tűnő- hozzáállás vezetett félre. Én nagyjából ekkor gondoltam először arra, hogy igaza lehet ennek a fiatalembernek. "....Ő tényleg jobbítani akar! ...." Ezt gondoltam akkor is amikor -persze a miniszterelnök hosszas unszolására- végre beléptem a pártjába. Ez volt életem legrosszabb döntése. Ma már belátom.

  Ez a párt, a Viktor pártja végül mégis megnyerte a választásokat. (Az "elmúlnyócév", Öszöd és hasonló baromságok után persze nem is volt olyan nehéz győzni.) Ekkorra már komolyan hittem abban, amit az ország átalakításáról többször elmondott nekem. Egy olyan ember, aki képes volt kétharmaddal nyerni? Neki szívesen vállaltam az Országgyűlés Elnöki tisztét. A pálya tovább ívelt felfelé. És innen már csak egy lépés volt 2010. június 29. A tisztségre engem jelölők kétharmados többséggel választottak meg a Magyar Köztársaság Elnökévé. Augusztus 6-án, azonban minden megváltozott.

 Sólyom Köztársasági Elnök Úr fogadott a Sándor palotában, majd átadta hivatalát. Nagy ünnepség volt. Még ma is emlékszem annak a napnak minden percére. Különösen az aznap estére! Orbán ugyan nem rendelt a hivatalába akkor este (nem is igen tehette volna), de titkárával üzenve nyomatékosan megkért rá, hogy keressem őt fel a Parlamentben. Én ugyan kicsit furcsállottam akkor ezt, de a baráti hangvételű invitálás és az euforikus hangulat elnyomta a gyanakvásomat. Akkor még a korábbi, kisebb irodát birtokolta Viktor. Kissé szokatlan volt, hogy az őrezred mindenhová elkísér.

 Hellyel kínált és kiküldte a testőröket. Mármint a személyem védelmét ellátó tiszteket, viszont egy őszes, ám nagyon kemény külsejű  fiatalember bennmaradt. Na ez már furcsa volt. A mosoly eltűnt Viktor arcáról miközben bemutatott bennünket egymásnak. Ekkor tudtam meg, hogy a fiatalembert Hajdú Jánosnak hívják és, hogy az akkor még nem létező TEK nevű védelmi szervezet vezetője lesz. Nagyon nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval, bár a fiatalember ismerősnek tűnt hiszen korábban, magánszemélykén látta el a pártelnök személyi védelmét. Ekkor Hajdú vette át a szót aki elmondta, hogy a stábja néhány perccel korábban végzett a miniszterelnöki iroda átvizsgálásával és az szaknyelven "tiszta", vagyis nincsenek benne lehallgató készülékek. Ezután néhány mondatban felvázolta az egy hónap múlva megalakuló TEK lényegét.

  Már ekkor éreztem, hogy baj van. Valahogy tudtam, hogy a kedélyes beszélgetés legfeljebb  csak nyitánya, bevezetése lehet valami másnak és nem is tévedtem, mert Hajdú hamar rátért a lényegre: -ugyan a legnagyobb tisztelettel, de ezután közölte, hogy munkatársaival különleges, titkos vizsgálatokat végeztek az állam vezetői, leendő vezetői kapcsán. Hozzátette, hogy a vizsgálat eredménye előtte ugyan nem ismert, ő csupán egy listával rendelkezik a vizsgálattal érintett és eközben, vagy inkább emiatt inkriminált személyekről. Ezután elmondta, hogy e listán én is szereplek azzal, hogy a vizsgálat részletes eredményét rejtő dosszié tartalmát csak maga a miniszterelnök ismerhette meg, majd minden további nélkül rendkívül katonásan felállt, velünk szembefordulva, kezeit leszorítva fejet hajtott, majd szabályos hátra arcot végrehajtva nesztelenül elhagyta az irodát.

  Gyorsan pörgött az agyam. Próbáltam befogadni a rendőrtábornok szavait, próbáltam kutatni a múltban de hiába, nem maradt elég idő, hogy hirtelen megtaláljam a hibát. Viktor viszont -látva tanácstalanságomat, és jó dramaturgiai érzékkel kihasználva a pillanat adta lehetőséget- nem hagyta, hogy sokáig őrlődjek és gyorsan kisegített.

  "....A kisdoktorid Pali bátyám, a kisdoktorid a fene egye meg, az a baj..." - mondta sajnálkozó arccal, majd eközben nagyot sóhajtott és a mondat végén a kezébe temette az arcát, hogy a drámai hatást fokozza.

"....Mit csináljunk most? Szerinted mit tegyünk? ...." - kérdezte. Ha lehet, most még bánatosabbnak tűnt, mint az előbb. Én persze le voltam forrázva. Sok mindenre gondoltam amíg Viktor meg nem szólalt, de azt el sem tudtam volna képzelni, hogy bárki rájöhet az én kis titkomra. Hogy a könyvtárak legmélyére beásott, poros bolgár írás bármikor előkerülhet. Ezt az égést! Csak ültem ott és őszintén megmondom, bután néztem. Erre tellett akkor. Viktor azonban nem kerülgette sokáig a forró kását és előhozakodott a tervvel.

 "....Nincs gond Pali bátyám. Engedelmeddel megtettünk pár lépést az ügyben. Azt ugye te is beláthatod Elnök Úr...." -mondta, miközben az elnök úr szavakat különös, talán kissé gúnyos hangsúllyal ejtette ki - "......hogy a gyorsaság most nagyon számít. Ez nyilván nem derülhet ki! Ezt senki sem tudhatja meg! Ezért megszereztük a tudós eredeti dolgozatát és annak összes fellelhető másolatát is, és csak egy üres könyvet hagytunk az írás helyén...." - tette hozzá és ekkor újra láttam azt a furcsa félmosolyt az arcán.

  Nyugodt voltam amikor hazafelé tartott az őrezred konvoja. (Ezek mindent ilyen nagy felhajtással csinálnak. Konvoj meg minden.) Kicsit kellemetlen volt így meghunyászkodni a miniszterelnök előtt, de hát köszönettel és hálával tartozom neki, hiszen megtett mindent -gondoltam még ekkor. Arra gondolni sem mertem volna, ami ezután jött.

  Már nem is emlékszem, hogy melyik törvény kapcsán volt kifogásom. A miniszterelnökkel elég rég nem találkoztam és a beiktatásom napján elhangzottakat eltemettem magamban. (Még az én drága feleségemnek sem szóltam róla.) Aztán elém került az a törvény. Ja, megvan! Már emlékszem! A rendvédelmiek új nyugdíjszabálya! Hezitáltam. Azok az emberek semmi rosszat nem tettek. Nem volt mindenki ott 2006-ban a pesti utcákon és a tűzoltók, mentősök, pénzügyőrök, kohászok, vegyipari dolgozók meg a katonák végképp nem ártottak senkinek! Hozzáteszem: - az ott lévő rendőrök nagyon jelentős hányada sem! Így aztán ezúttal én rendeltem magamhoz a miniszterelnököt, hogy kezdjünk valamit ezzel. Mert én megértem, hogy haragszik a rendőrökre és azt is, hogy egyedül csak velük nem baszhat ki, azért született meg így ez a törvény. No meg azért, hogy eleget tegyen a választói akaratnak. (Lófaszt választói akarat. Felelőtlen ígérgetés! Mert amikor már ennyire felkorbácsolta a közhangulatot, hát le kellett tennie ezt a törvényt az asztalra.) Mondtam is neki, hogy én mindent megértek, meg, hogy neki köszönhetem a székemet, de ezt nem írhatom alá.

   "....Semmi gond Pali bátyám..." - mondta ekkor, de megkért, hogy néhány napig gondolkodjak el arról amiről 2010. augusztusának elején beszélgettünk mi ketten.

".....Világossá kell tennünk az emberek számára, hogy a Köztársaság Elnöke a nemzet egységét fejezi ki és ezért néha fájdalmas döntéseket is hoznia kell..." - mondta, és bár kissé ködösen fogalmazott, többet mégsem szólt, majd az előtérben várakozó Szíjjártó és Hajdú kíséretében elhagyta a Sándor palotát. Érdekes módon már másnap megjelent néhány cikk, miszerint az Astoria Szálló igazgatóhelyetteseként az volt a feladatom, hogy jelentsek az állambiztonsági szerveknek. "A kis sunyi disznó!" - gondoltam, de azt hittem, hogy ennél messzebbre nem mer majd menni. A törvényt aláírtam (ahogy ezután még sok másikat is). Az ügynökmúlt szellőztetése pedig abbamaradt. Ezek után nyilvánvalóan nem volt túl nagy mozgásterem, ha finoman akarok fogalmazni. Viktor többé soha egyetlen egyszer sem említette "azt" a beszélgetést. Bőven elég volt elsütnie alkalmanként a már említett gúnyos félmosolyt és én értettem a szavak nélküli fenyegetésből.

  Ettől fogva mindent aláírtam, amit a kutyáival elém tetetett. Nem volt más választásom. De azt a sokáig nem értettem, hogy végül miért került elő mégis  Nikolaj Georgiev dolgozata. Most már tudom. 

  Azzal egy időben, hogy az utolsó  hónapokban Viktor szinte minden törvénye - hogy így fogalmazzak - erősen kifogásolható volt, nos azzal egy időben valamiről beszélni kellett. Valamiről beszélni kellett, hogy ne essen sok szó a Fidesz elhibázott gazdasági és politikai lépéseiről. A hatalomba beemelt személyes jó ismerősökről, az oligarchák hálózatáról, az egyre elhatalmasodó korrupcióról. Az ellenségek egy jó időre elfogytak, hiszen Viktor mindenkit "kiirtott", aki ellenszegült. A rendőrökkel kezdte és most éppen a nyugdíjasoknál tart. A figyelem elterelése mindig is fő eszköze volt a párt kommunikációs felelőseinek. És -miért tagadjam- a Habony Művek jól végezte a dolgát. De ez önmagában kevés. A fő ok amiért most távoznom kell nem más, mint Viktor mérhetetlen hatalommániája! A bizalma bennem megingott, csak mert kezdtem nem egyetérteni azzal a politikával amit manapság folytat, így félreállít. 

  A legfájóbb viszont az, ahogy az ügyet kezeli. Diplomatikusan nyilatkozgat az elnök sérthetetlenségéről, miközben előkészíti az utódlásomat, hogy talán a helyembe állítson egy másik marionett bábot. (Tuti, hogy nem négyötödös döntés útján kerül a helyemre valaki más.) Talán egy újabb piszkos kis titkot rejtegető valakit keres? Nem tudom, de már nem is érdekel. Csak azt bánom, hogy ennyire hülye voltam. Csak most jöttem rá, hogy ő már akkor ismerte az én titkomat, amikor az első Orbán kormány miniszterelnöke volt! Rakétaként ívelő politikai pályafutás? Szerethető Köztársasági Elnök? A lófaszt! Hosszú éveken át tartó manipuláció, apró titkosszolgálati lépésekkel és nyolcvan-száz évig tartó titkosításokkal fűszerezett adatgyűjtés. Mindenkiről, hisz "....Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő: fellép s lelép: ......." (W. Shakespeare). Na megyek. Felolvasom az utolsó beszédemet a T. Házban. Legyen meg a mester öröme.