Hello kedves Olvasóm!
A napokban bevillant valami! Rájöttem valamire! Ja, hogy mire? Íme:
Hát arra, hogy - függetlenül attól, hogy valaki egy politikus, egy globális cég vezetője, esetleg miniszterelnök, instaceleb, vagy épp mondjuk a kukákat üríti nap, nap után fáradhatatlanul a nagy fehér, zajos autóba - tulajdonképpen mindannyian ugyanazok az egyszerű (éshát' lássuk be), mélyen gyarló emberek vagyunk.
Hibáinkat - melyek a súlyuktól függően lehetnek kicsik, vagy brutálisan nagyok - elkövetjük ugyanúgy sok-sok diplomával, mint nyolc általánossal a tarsolyban akkor is, ha azokat a hibákat előttünk elkövette már sok más ember.
Semmiből nem tanulunk. Képesek vagyunk lerombolni a családunkat, tönkretenni az egzisztenciánkat, a jól felépített életünket és képesek vagyunk megsemmisíteni a bolygót is, amin élünk. Mert mi emberek vagyunk, mi ezt is megtehetjük. És meg is tesszük.
Minden reggel, miután felébredtünk nem teszünk mást, mint rohanunk a vesztünkbe, és siettetjük (ezt nem is értem, hogy miért) az egyébként is elkerülhetetlent azzal, hogy rommá hajtjuk magunkat és ha nincs elég stressz az életünkben akkor csinálunk magunknak.
Családi viszállyal, szükségtelen anyagi terhekkel, vagy épp azzal, hogy politizálunk. Ez viszont oda vezet, hogy akkor sem tudunk jók lenni, amikor nagyon annak kellene lennünk.
Amikor a gyermekeinkkel kommunikálunk (vagy épp szóba sem állunk velük), amikor a szeretteinket bántjuk mondván: - értük teszünk mindent. Pedig - és én ezt hiszem - az ember alapvetően jó. S ha te nem így gondolod, csak nézz rá egy apró gyermekre, s azután te is egyetértesz majd ebben velem.
Egy indián bölcsesség szerint (ne kövezz meg érte, ha nem fogom pontosan idézni), amikor csak rohansz, amikor egyszerre túl sok lesz az életből, amikor besokallsz, mert a terheidtől már ébredéskor fáradt vagy, amikor - mai divatos kifejezéssel élve: - lejössz az életről - bizony le kell ülnöd egy kicsit és meg kell várnod, míg a lelked utolér.
Merthogy nem kell minden! És főleg nem egyszerre kell! És törekednünk sem kell rá. És türelmesnek kell lennünk. Önmagunkkal, és egymással. És le kell hajolnunk néha azért az apró szemétért akkor is ha azt más dobta el.
Bizony, időnként nem árt a lelkünknek, ha hagyjuk felülkerekedni magunkban a gyermeket (aki nem halt meg, csak kicsit meghúzódott a háttérben), azaz az alapvetően jó embert. Pédául úgy, hogy segítünk olykor másokon. Elárulom: - nagyon mégcsak önzetlenül sem kell, hisz attól te is jobban fogod érezni magad.
Hagyd, hogy néha jó légy! Nem gyengeség az, bármit is tanít erről neked ez a mostani világ. Az a világ amely egyébként ridegségével és szenvtelenségével előbb-utóbb összeroppant. Ha hagyod!
Dühöngsz a saját ökörségeiden, vagy ami még rosszabb, mások hülyeségén? Mindig fáj a hasad, vagy a fejed? Mostanában nem vagy túl jól? Fáradt vagy és motiválatlan? Hidd el, nincsen semmi baj. Csak ülj le és várd meg, amíg a lelked utolér. (Remélem ma is segíthettem.)
