Hello kedves Olvasó!

Annyira régen jártam itt, hogy már az idejét sem tudom. Hát igen. Nem vagyok -mostanság- egy rendes blogger. Mert egy rendes blogger az ír ha kell, ha nem. Hát én meg nem. Nem, mert egyrészt -bár jó lenne- nem elsősorban az írásból élek és az élet képes időnként elsuhanni az ember feje felett (más lesz a fontos), másrészt korábban is nagyjából akkor írtam, ha valami nagyon felbosszantott.

Nem, nem. Korábban sem az volt a helyzet, hogy a történések többször bosszantottak fel mint manapság, hiszen ma is, minden egyes nap történik valami komolyan gyomorforgató kis hazánkban, de tartok ott, hogy már meg sem 'sértődöm', annyi itt a szar. Lehet, hogy az ingerküszöbömmel van a baj? Bizony. Így hamar rájöttem, hogy ami most velem történik, az nem más, mint a közöny. A közöny mely bár lassan, de végül úgy terjed szét az agyamban, mint valami áttétes rák, csak ez nem a testemet, hanem a lelkemet öli meg végül (azt meg nem hagyhatjuk ugye). 

Merthogy' mennyire kényelmes is az, hogy bár látjuk ami történik, de nem cselekszünk. Nem teszünk semmit sőt, olykor a fejünket is elfordítjuk, mert úgy még csak szembesülnünk sem kell azzal a negatívummal, ami amúgy az orrunk előtt zajlik. Napjainkban mégis oly jellemző viselkedésforma a fejelfordítás kis hazánkban.

Elfordítjuk, homokba dugjuk és még a fülünket is befogjuk, nehogy meghalljuk a segélykiáltást. Pedig valahol legbelül bizonyára mindannyian tudjuk, hogy mégiscsak kellene valamit tennünk, mert amit láttunk az sehogy sem jó. Tudnunk kell(ene) a neveltetésünkből adódóan, vagy -ha úgy nem is, hát- ösztönösen, hogy a segítségünk nélkül az a másik még nagyobb bajban lesz mint akkor, amikor láttuk, hogy bajba került. Kis hazánk polgáraként, Magyarország lakójaként, magyar emberként, de csak simán emberként is kutya kötelességünk (lenne) segíteni a bajbajutottakon.

Pedig soha nem voltam egy nagy mellverdeső' magyar. Soha nem akartam magyarabb lenni más magyaroknál (hiszen ez akkor sem lehetséges, ha egyesek ott a szélsőjobbon és manapság a jobbon is egyre erőteljesebben ezt gondolják.............................önmagukról), ugyanakkor a magyarságára büszke magyar emberként, a magyar miniszterelnök szépen csengő gondolatával a tarsolyomban mindjárt fel is merült bennem egy kérdés:

Mégpedig, hogy amikor nagy és erős 'férfiak' a hajánál fogva, hátulról a földre rántottak egy fiatal lányt, majd erővel elszedtek tőle ezt azt csak, mert más véleményen volt, mint azok, akik aznap ott (hozzáteszem: - meglehetősen szűk körben) megjelentek, miért is nem villogott az a kibaszott piros lámpa Budapesten?

Vagy mondjuk villogott az, csak a színe-java épp 'Tusványoson' szerencsétlenkedett, ezért nem volt Budapesten senki, aki lecsekkolhatta volna, hogy pont villog?  Vagy az van, hogy nem villogott, mert még nincs is bekötve? Esetleg aki nem ért egyet egy választott magyar képviselővel, az már nem is magyar és ezért nem működött a vészjelzés? (Mondjuk ez a válasz elég durva lenne nem?) Esetleg annyian fordították el akkor is a fejüket -vagy csak bámultak, mint a birkák-, hogy a tőlük, belőlük érkező közöny (és/vagy agymosott' utálat) képes volt elnyomni a vészjelzést? Vagy, mert amikor magyar ver magyart -ráadásul több férfi egy vékony kis nőt- akkor a miniszterelnök amúgy szuper érzékeny receptorai nem jeleznek? Vagy ne adj isten -de erre már igazán gondolni sem merek- tényleg kizárólag a miniszterelnök és a körülötte egymást túllicitálva baromságokat beszélő, vagy cselekvő beszélő propaganda-majmok (tisztelet a kivételnek) privilégiuma eldönteni, hogy ki magyar és ki nem az?

Mert ha ez valóban így van, akkor kurvára nem ajánlom annak a kicsit több, mint nyolcmillió embernek aki nem szokott a Fideszre szavazni, hogy Magyarországon, Erdélyben, vagy bárhol a világon bajba keveredjen, mert innen és most kijelenthetem: - borítékolható, hogy nem fog villogni az a kibaszott piros lámpa. Sem Budapesten, sem sehol máshol.