Hello kedves olvasóm!

Vannak dolgok, melyeknek nem jár utána soha senki. Egészen pontosan mi átlagemberek akik teszünk-veszünk, merő adta egy rohanás az életünk, a gondolataink a napi megélhetés, a meló, a bunkó főnök, a gyerek(ek), az óvoda, iskola, ház-lakás-kocsi, hitel, stb..... körül forognak, akiket a napi ügyek -írt a NAV, szar a kábeltévé, csöpög a csap, mit kell  vennem, taknyos a kölök, idióta az óvónő, mindjárt itt a karácsony- annyira lekötnek, hogy szinte a hétvégéink is csak erről szólnak, így nyilván csak ritkán gondolkodunk el azon, hogy bizony vannak dolgok, melyekre csak azért nincs rálátásunk, mert egész egyszerűen nem érünk rá velük foglalkozni, vagy például nem merünk foglalkozni velük.

Pedig ezek a dolgok  itt vannak velünk, köztünk, esetenként szerves részei az életünknek, mindannyiunk életének, látjuk, tapasztaljuk, valamiért mégsem vagyunk hajlandóak foglalkozni velük. Ilyen -megmagyarázhatatlan dolog- maga a halál is, mely minden élet végét jelenti. Vagy nem. Ezen fogok a következő néhány percben, laikusként, átlagos emberként -nem szakértőként- elmélkedni.

A különböző élőlények létezésének végét jelentő 'jelenség' mindenhogy egy folyamat lezárása, de semmiképpen nem olyan pikk-pakk mindez, mint ahogy azt sokan gondolják. Az egyszerűség kedvéért most maradjunk az emberi létezés végénél, 'beszéljünk' erről. Meggyőződésem -ez csupán tapasztalás-, hogy nincs két ember, aki a halálról egyformán gondolkodna. Merthogy a kérdés ugyanúgy megközelíthető tudományos, mint spirituális módon.

Amennyiben valaki a már elég régen széles körben elterjedt tudományos megközelítést választotta, úgy az azt vallja, hogy a halállal megszűnik minden. A halál 'sebessége', vagyis a haldoklás időtartama ugyan nem mindig azonos, miután az bekövetkezhet egy súlyos trauma okán -és akkor csak néhány másodpercig tart-, vagy egy hosszan tartó betegség kapcsán is, ahol az agónia tulajdonképpen akár évekig is eltarthat, a kettő közt pedig van még ezer és egy változat. Ám végeredményben a test életben tartásáért felelős szervek egymás után leállnak, majd végül megszűnik a légzés és a keringés is, és a halál beáll mint a gerely. A testünket a földbe helyezik, ahol az egész egyszerűen szétrothad és ennyi volt. Mármint az élet. Nem lehet túl jó dolga annak, aki valóban ezt és így gondolja. És nyilván rettentően félelmetes is lehet így létezni.

A másik 'változat' a vallás. Bárhogy közelítjük meg a különböző vallásokat, végül kivétel nélkül mindegyik ígéretet tesz egyfajta halál utáni létezésre. Hívhatjuk mennyországnak, paradicsomnak, nirvánának, vagy egy magasabb szintű létformának, a vallások nem engedik el a hívő kezét. Segítenek -ha megérteni nem is, de legalább elfogadni a megmagyarázhatatlant-, a tényt, hogy egyszer mindannyiunknak távoznia kell. E hívő-tudat talán meg is könnyíti az elfogadást. Legalább is azt hiszem.

Hogy egy igazi 'szakértő': - Ganxsta 'Döglégy' Zoli egyik 'örökérvényűjét' idézzem: "Leadjuk a rendszámtáblát."

Bizony le, de egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és hogyan, mert ez (mármint a halál ugye) csecsemőkorban ugyanúgy bekövetkezhet, mint százöt évesen. És nemcsak az időpont lehet eltérő, de a mód is. De végül bármikor és bárhogy történik, az 'eredmény' mindig szörnyű. Szörnyű, mert -és ez talán a halál egyik legborzasztóbb tulajdonsága- visszavonhatatlan és szörnyű, mert sok -ha nem a legtöbb- esetben a legváratlanabb élethelyzetben is képes bekövetkezni, amiért meg kedvenc nagymamámat idézve: ".....a franc essen a pofájába.....", hogy erre is képes. De, ahogy Jenna Garrett fotóművész jellemezte saját, az elmúlásról szóló, 2014-ben készült fotósorozatát, (melyet a linkre kattintva el is érhetsz: http://www.life.hu/drlife/20141008-fotosorozat-eletrol-halalrol-ugyanazok-az-embeek-eletuk-utolso-halaluk-elso-perceiben.html )

"Titokzatos a halál természete. Amikor néha csak úgy odaoson és lecsukja a szemeket. Amikor letörli a szenvedést az arcokról, amikor csendet és békét teremt."

Magam nem vagyok vallásos sőt, nagyon hosszú időn keresztül a jogszabályok erdejében és a racionalitás legkeményebb talaján élve szinte elutasítottam minden olyan -a halállal kapcsolatos- elvet, vagy eszmét, amely azt sugallta, hogy van bármilyen lehetőségünk azután, hogy meghaltunk. Munkám kapcsán rendőrként, majd ezen belül később bűnügyi helyszínelőként heti szinten volt 'találkám' a halállal, annak különféle módozataival. Nem véletlenül hívják ezerarcúnak.  És mindezt nekem már az elején valahogy a helyére kellett tennem. Így már nagyon fiatal emberként egy kicsit másképpen viszonyultam (és viszonyulok most is) a halálhoz, mint mindenki más.

Kezdőként, egy igazságügyi boncolás helyszínén a szakértőkre várva, az egyik vidéki kórház proszektúráján mentorom az egyik boncasztalhoz vezetve rámutatott az ott fekvő halottra kérdezvén: - mit gondolok a látottakról. Az asztalon már túl a boncoláson egy 'szépen rendbe hozott', -vélhetőleg már a saját temetésére előkészített-, a hetvenes éveiben járó idős úr borotvált, szépen fésült, meztelen holtteste feküdt. (Ne legyenek illúzióid, mindenki ruha nélkül végzi.) Mondtam is, hogy bizonyára egy professzort, egy nagyon kedves nagypapát, de mindenképpen egy joviális öregurat látok. A mentorom azt mondta: - "...Látod ez a baj. Én kilencvenöt kiló húst és csontot látok. És, ha te másképpen gondolod, akkor abba bele fogsz őrülni. ...." - csak így. Egyszerűen. És azt hiszem, igaza volt. A test az csak test. A lelkünk kiszolgálója.

Úgyhogy 'le kellett nyomnom' a halállal, bocs a haverommal jó néhány évet és tényleg nem akartam, hogy a szükségesnél mélyebb nyomot hagyjon bennem (nem hiszem, hogy sikerült ).  Ugyanakkor eltelt sok-sok év, én már régen nem helyszínelek, ám közben csendben és számomra felfoghatatlanul, a haverom és én szinte összebarátkoztunk. Vagy, ha ez így nem is igaz, a viszonyunk minden esetre gyökeresen megváltozott.

Sok minden kellett hozzá. Kellett a fent felvázolt élet, benne az a sok-sok halál és kellett hozzá egy hozzám nagyon közel álló, mérhetetlen szeretet által övezett, az élőknek, a szeretteinek még a halála reggelén is ragyogó mosolyt ajándékozó csodálatos kisfiú, a három éves győri Horváth Dominik halála is, aki megtanított arra, hogy az élet nem rohanás, aki megtanított más szemmel látni gyermekeimet. Még mindig nem vagyok vallásos és azt hiszem már nem is igen leszek, de ma már nem gondolom, hogy mindennek vége azzal, ha innen elmegyünk.

Tudom (és ez nem egy spirituális valami ), hogy az élet és halál mezsgyéjén a határ csak egy hártyavékony fátyol. Roppant könnyű -legalább is ebből az irányból- átlibbenni rajta és úgy tűnik, hogy visszafelé ugyanezt valóban csak kevesek tehetik meg. Van rá példa, kérdezd a mentőket, de általában nem megy. Mégsem vagyok megijedve tőle. Már nem. Azért nem, mert azt is tudom, hogy ahogy az életünk is egy út, úgy a halálunk is csak ennek az útnak egy állomása. Egy olyan 'megálló', ahol megpihenve a testünkkel együtt levesszük a félelem és a fájdalom ruháját is (hisz a test csak egy test), hogy ott megújulva haladjunk aztán tovább.

Hogy hová azt ma sem tudom. De hiszem hogy nem is olyan rossz hely az. Szóval mára számomra nem maga a halál a megmagyarázhatatlan. A halál az van. Jön megy, teszi a dolgát, sajnos olykor nagyon hamar. Mégis teljesen természetes része az életnek. A megmagyarázhatatlan inkább az, hogy az én látásmódom miért és hogyan tudott ennyire megváltozni!? Hozzáteszem: - nem bánom, hogy így történt. Nagyon nem.