Hello kedves olvasóm!

Most egy nem túl rövid, de annál szörnyűbb, lehangolóbb -és meglehetősen velős- történettel érkezem. Tulajdonképp ez a mai bejegyzés inkább okfejtés, inkább egy kérdés mint közlés, de itt van, itt motoszkál bennem reggel óta, gondoltam kiírom magamból. (Ha e bevezető után még maradt kedved és főleg bátorságod olvasni, nos csak akkor folytatsd tovább.)

Ahogy a tegnapi bejegyzésem, úgy ez a mai is az erőszak, mint fogalom köré épül. Csak, míg az előző bejegyzésemben kissé globálisan gondolkodtam el, addig ma az egyén szintjén. Sőt tovább megyek: - annyira az egyén szintjén, hogy a mai témám az önmagunk ellen fordított erőszak, maga az öngyilkosság lesz, összesen egyetlenegy példán keresztül. Bár a történet már nem új, ettől függetlenül sem helyek, sem időpontok, sem nevek nem lesznek benne sőt, az lesz a legegyszerűbb, ha azt írom: - a történet a szerző agyának szüleménye, fikció, így bármely hasonlóság a valósággal kizárólag a véletlen műve lehet és a történet nemhogy nem új, de 'meg sem történt'.

A kisvárosi rendőrség bűnügyi helyszínelőjének szolgálata csendben kezdődött. Nem történtek nagy dolgok, de pontosabb ha azt írom, hogy az égvilágon semmi sem történ az első órákban. A helyszínelő, miközben lassan és csendben kortyolgatta a békésen gőzölgő forró kávéját a rendőrség épülete előtt, megelégedéssel nyugtázta ezt a 'csendet'. A nap már a látóhatáron lehetett, mert a házak közt az éjszakát a szürkület váltotta fel jelezvén: - rövidesen kezdődhet az ünnepi készülődés minden családnál.

Tulajdonképpen valami ilyesmire számított amikor hajnalban bement dolgozni azzal, hogy december huszonnegyedikén, karácsony előestéjének napján már ".....csak nem akar senki bűnözni. Vagy épp úgy meghalni, hogy ahhoz neki is köze legyen.......". Beszéltek is erről kora reggel az ügyelet vezetőjével, aki egy sokat látott öreg fószer, egy kedves mackó, a helyszínelő parancsnoka, egy alezredes volt aznap.

Épp valahol itt járt a gondolataiban, amikor az objektumőr kiszólt neki, hogy keresi az ügyeletes tiszt. "....Azfasza'...." - gondolta kissé lehangoltan a bűnügyi helyszínelő, majd beleszívott még egy utolsót a cigarettájába és műanyag kávéspoharat, meg az eloltott csikket a szemetesbe dobva elindult az épület felé. Az ügyeleten már várták. A helyszínelő, arcán komor kifejezéssel nézett végig az ilyenkor hagyományosan megterített asztalon, mely majd' összeroskadt a rajta lévő rengeteg finomságtól és ételtől. Ezt, az ilyenkor szolgálatban lévők otthonról hozzák magukkal és 'dobják a közösbe', egyfajta svédasztalt létrehozva ezáltal. Emberünk még nem is reggelizett, de valahogy most nem volt étvágya. A már rég jóllakott alezredes kaján vigyora viszont beszédes volt.

Megkapta a szükséges információkat. A belvárosból jelentettek egy szimpla öngyilkosságot. Amíg az ügyeletes nyomozó az irodájában összekészült, a helyszínelő csendben várt. Az eligazítás szerint az orvost is a kapitányságon kellett megvárni, így -tetszett, vagy sem- a helyszínelő mégis legyűrt néhány falatot, miután azt ilyenkor soha nem lehet tudni, hogy a 'feladat' mennyi időt vesz igénybe, mikor lesz lehetősége újra enni. Néhány percen belül azonban összeállt a szemlebizottság és egy halom autóval, nagy szirénázással már indultak is a helyszínre, egy belvárosi családi házhoz.

Ahogy az ügyeletes tiszt fura mosolya, úgy a helyszínt biztosító rendőrök borús arckifejezése és az, hogy nagyon nem léptek be a házba (hanem inkább kint fagyoskodtak a mínusz tizenkét fokban), szintén beszédes volt. A helyszínelő meghallgatta az egyenruhások jelentését, majd rutinosan hozzáfogott a 'munkájához'. Bekapcsolta a kameráját, majd a 'leckét felmondva' (hol van, miért van ott, ki küldte, biztosítva volt-e a helyszín, zárt volt-e az épület, az egyenruhások a behatolás során okoztak-e kárt, elváltozást stb......) a szokásos protokoll és a szakma szabályai szerint elsőként indult el az utcáról a nagy családi házba, hogy egy folyamatos és vágatlan felvételen rögzíthesse a látottakat.

Nem aznap kezdte, szinte rutinból sorolta az adatokat. Közben belépett az épületbe. A viszonylag szűk, műkővel borított előtér egy hatalmas, gyönyörűen lakozott parkettával burkolt, amerikai konyhás, szinte rusztikus nappaliba nyílt, téglából rakott kandallóval, fölötte egy hatalmas, csodaszép vadászjelenetet ábrázoló festménnyel, a falon trófeákkal. Minden jel arra utalt, hogy a ház egy gazdag vadászé, és sokat nem tévedett a helyszínelő, amikor ezt gondolta.

Az egész hely karácsonyi díszben pompázott. Mindenütt tisztaság és rend, valamint mélyzöld girlandok világító díszekkel. Ha leszámítjuk, hogy a hely egy öngyilkosság helyszíne volt, akár igazi karácsonyi hangulatot áraszthatott volna. Már a karácsonyfa is állt, csak a csomagok hiányoztak alóla, hiszen még nem kezdődött el a Szent Este. "........Mondjuk itt ma nagyon nem is fog......" - gondolta -mint egy ténymegállapításként- a helyszínelő, miközben 'videóra vette' a karácsonyfát is. Az egész helyen látszott egy rendkívül gondos, minden apró részletre odafigyelő háziasszony keze munkája.

A nappaliból nyíltak a különböző szociális helységek, így egy fürdőszoba is. A rendőrök jelentése szerint a szemlét ide szintén ki kellett terjeszteni, mert a tette előtt a fürdőt lépésálló fóliával szinte becsomagoló 'gondos háziasszony' hullája ott feküdt a földszinti fürdőszoba szintén körbefóliázott, nagyméretű sarokkádjában. Ölében a férje egyik -iszonyatosan drága- nagyon olasz, nagyon sörétes vadászpuskájával.

A helyszínelő látott már ezt-azt, de egy pillanatra még őt is meglepte az a szürreális látvány, ami a fürdőben fogadta. A női holttest cipők nélkül, harisnyában és elegáns utcai öltözékben, szoknyája elé felvett, ropogósra vasalt hófehér kötényben volt. Finom kis kezein -melyek elárulták, hogy a hölgy úgy az ötvenes évei elején járhatott halálakor- néhány vékony aranygyűrű, körmei finom pasztell színre lakkozva, semmi hivalkodás.

Ám mindezzel roppant éles kontrasztott alkotott ahogy a lövés, melyet a sörétes fegyverrel saját magára leadott, úgy 'fújta el' a fejét, hogy abból nyaktól felfelé, csak a részben bőrrel borított alsó álkapcsa maradt meg, látni engedve a bal alsó hatos fog tömését ugyanúgy, mint azokat a lágy 'képleteket', melyek egykor a nyak, a nyelv, a garat, vagy a nyaki gerinc és a gerincvelő részét képezték.

"......Még jó, hogy nem ettem valami sokat!......" - jutott eszébe rezignáltan a helyszínelőnek, aki -miután felvette mindazt, ami a 'gondos kis asszonykából' megmaradt-, rögzítette azt is, ahogy a lövés a darabokra robbantott fejet szétkente a fürdő plafonján. Látható volt, hogy minden gondossága ellenére a hölgy azzal biztosan nem számolt, hogy az akkurátusan minden felületre szépen felragasztott fóliát ugyanúgy leszaggatják majd a sörétes puskából érkező nagysebességű gázok és apró ólomdarabkák, ahogy azt a fejével tették. Az összes előkészület ellenére 'összemocskolva' mindent hajas fejbőrrel, csontszilánkokkal és agyszövettel.

"....-no, ezt biztos nem így gondolta, asszem' ballisztikában nem volt annyira otthon......" - vélte a kisváros rendőrségének bűnügyi helyszínelője átlátva az öngyilkos asszony utolsó gondolatainak egyikét, mely szerint 'a fürdő tiszta volt és az is marad'. Hát nem maradt az. A szemlét persze tovább folytatta bizottság az ilyenkor szokásos -kellően undorító- feladatokkal, melyeket már nem részleteznék.

Négy-öt óra telhetett el, mire a helyszínelő újra a kapitányságon volt. Összefoglalva az eseményt egy minden részletre kiterjedő, mégis rövid jelentést tett az alezredesnek arról, hogy 'mit végzett', miközben egy sült csirkecomb elfogyasztását követően egymás után tömte magába az ünnepi asztal folyamatosan megújuló választékából a diós beigli-szeleteket és meleg teával kísérte le mindezt. (Lehet, hogy a helyszínelő zabálásnak is beillő étkezése kicsit morbidnak, és/vagy szenvtelennek tűnhet, de nem az. Ez bizony egy ilyen foglalkozás.)

Miután nemcsak a jelentéssel, de az ünnepi asztal egy részével és a saját papírmunkájával is végzett, újra az épület előtt állt kezében egy újabb kávéval, valamint egy újabb cigarettával és bár tudta, hogy ez egyáltalán nem valami szerencsés dolog, mégis elgondolkodott az eseten. Nem tudott rájönni, hogy mi visz rá bárkit, hogy december 24-én reggel ilyen csúnyán érjen véget. Bántották? Megcsalták? Vagy csak ivott a nagytermészetű, erőszakos és gazdag férj? Az eljárásnak ebben a korai szakaszában -főleg búcsúlevél híján- ezeket még nem lehetett tudni. Egy biztos volt: - a szemle kizárta az idegenkezűséget, hiszen a fürdő ajtaja belülről kulccsal volt zárva és a 'lövőkéz' elsődleges vizsgálata is pozitív eredményt hozott. Az öngyilkosság tuti.

".......De miért?......' - tette fel ismét saját magának a kérdést -az amúgy ezt a  rengeteg szörnyűséget napi szinten megtapasztaló, ennek ellenére mégis- egészséges gondolkodású helyszínelő, ám a választ sehogy sem lelte. Szerencsére sok ideje nem is maradt gondolkodni, mert ismét megcsörrent a mobilja:- megint az alezredese kereste. Ezúttal egy elég véresre sikeredett rablás kapcsán kellett helyszíni szemlét lefolytatnia.

'Szerencsére' itt senki sem halt meg és a sértett sérülései is inkább voltak látványosak, mint veszélyesek. Amit nyilván a szerencsétlenül járt sértett nem gondolt pontosan ugyanígy a sürgősségi osztály ambulanciáján, ám a helyszínelő -bár empatikus alkat volt- inkább gondolt a sértettre úgy, mint egy munkára, semmint egy a friss áru beszerzését huszonnegyedike délelőttjére hagyó nagymamára, akit kiraboltak, miközben a mamika szilánkosra tört orrát fotózta a kórház sürgősségijén. "........Azért jobb itt, mint a proszketúrán. A néninek is...." -nyugtatta magát a helyszínelő.

Volt még néhány csip-csup ügy, de végül eltelt ez a szolgálat is. A családja megvárta amíg hazaért (a váltótársa két órával hamarabb bejött), lezuhanyzott, megborotválkozott és ünnepi ruhát öltött, hogy -akár egy ilyen kellően szörnyű nap után is- együtt ünnepelhessék a Szent Estét. (Mondjuk azért ez nem egy 'hazamegyek a gyártósorról, vagy az irodából' kategória, azt hiszem ezt te is belátod, kedves olvasóm.)

A helyszínelő már nem gondolt a napjára. A gondolatai már nem a fej nélküli háziasszony, vagy a szétvert fejű nagymama körül jártak. Már régen nem. Nem akarta, hogy a gyermekei lehangoltnak lássák, de nemcsak azért volt képes igazán együtt ünnepelni velük, mert ez volt a rutin, hanem azért is, mert a család mindennél fontosabb volt a számára így, amikor belépett az otthonába, attól függetlenül volt képes a gondolatait (legalább erre a rövid időre) az 'ajtón kívül hagyni', hogy az ilyenfajta, rendkívül durva erőszak amúgy a mindennapjai szerves részét képezte. Csak a felsége látta rajta, hogy nincs minden rendben, de aznap este ő sem kérdezett tőle semmit. Tudta, hogy mikor jobb, ha nem szól.