Hello kedves olvasóm!

Íróféleként, de jobb, ha azt mondom: - leginkább bloggerként ahogy általában, úgy ma reggel is kizárólag azért 'szorongattam meg a klaviatúrámat', hogy megosszak veled egy olyan -számomra is- érdekes eseménysort, mely közölni való és amely -közölni való gondolatokat- ébresztett bennem.

Sokan tudják (és még kevesebben nem), hogy gyakorló apa vagyok és négy gyermek édesapjaként kell a lehető legtöbbször megváltanom a világot, de ha azt ugye nem is, legalább annyi energiát tartalékolnom  a nap végére, amivel képes leszek elbotorkálni még az ágyig. A két (előző házasságaimból származó) nagyobbik fiaim már nem sok  fejtörést okoznak. S ha mégis igen, akkor is csak nagyon ritkán, többnyire megoldható problémákkal jelentkeznek. Az egyik -már nem gólya- egyetemistaként, a másik pedig kezdő középiskolásként teszi jól a dolgát.

Nincsenek komolyabb kilengéseik, nem drogosok, nem alkoholisták, az iskolai előmenetelük, a tanulmányi eredményeik jók, mindketten nagyon szeretik azt amit csinálnak, szóval nem deviánsak, jó fiaim ők! Köszönöm nekik!

Aztán ott van az én most tizenegy hónapos kislánykám. Neki épp újra jönnek a fogai. Egy sor gyönyörűséges fogacska már előbújt, majd a fogzás szünetelni kezdett, de csak azért, hogy most újult erővel csapjon le a Kisasszonykára' az ezzel járó fájdalom. Eközben meg Őkisasszonyka' a fejébe vette (nyilván ez is egy korsajátosság), hogy márpedig, -ha törik, ha szakad- Ő most megtanul járni, mert olyan isten nincs, aki ebben megakadályozza.

Ennek megfelelően, -egész nap- hol sírva, hol nevetve esik-kel, tök random eszik és alszik (mint egy újszülött), minekutána meg olykor olyan fáradt, hogy ahhoz is a világ összes erejére szüksége van, hogy a szemét nyitva tartsa. Gyorsan hozzáteszem: - mindez inkább a GYED áldásait és átkait egyszerre élvező anyukájának a gondja, nem annyira az enyém aki délelőtt jobbára dolgozni van (blogot ír). 

Igen kedves olvasóm! Jól figyeltél, szemfüles vagy! Igen! Jól emlékszel! Négy gyerkőcről beszéltem. Merthogy most jön aki még nem volt: -az én (a mi) közel négy és fél éves, jelenleg az óvoda parkettáját koptató Keve fiacskánk! Ez a bejegyzés most leginkább róla szól. Rövid bemutatásként álljon most itt róla csak annyi, hogy Ő egy 'farkasbőrbe bújt bárány'. Igen, bizony jól olvastad, nem fordítva akartam írni.

A viselkedésével, a hisztijeivel és a daccal, amit manapság produkálni képes -nem állítom, hogy van összefüggés, de a mi kis tisztelettudó, cuki fiacskán akkor 'hibásodott meg', amikor az óvodába bekerült- okoz manapság némi fejtörést a szüleinek. (Nekünk.) Ugyanakkor a korához képest egy valóságos lángelme, jól viselkedni is tud, ha akar és ha nagy ritkán megmutatja látható, hogy akkora lelke van, aminek soha nem látom a végét, annyira tud például szeretni is.

Na Ő az, akinek amolyan 'időszakai' vannak. Például hosszú időn keresztül nem lehetett úgy sétálni vinni, hogy ne menjük be a közeli MOL Benzinkút shopjába. Aztán mintha elvágták volna, soha többé nem akart oda bemenni. Egy időben csak négykézláb közlekedett otthon azzal, hogy Ő most egy kutya. Időnként még ma is visszatér ez az elképzelés. Meseolvasáskor, már kevesebb mint három évesen tanulmányozta a betűket és megtanulta elolvasni a könyv címét: ".......Minden napra egy mese....".

Ám később meg teljesen elvesztette az ilyen irányú érdeklődését, egyszer csak már nem voltak olyan fontosak azok a betűk. (Legalább is akkor azt hittem.) A "Konyhafőnök" című gasztroreality-t imádja, ilyenkor a TV előtt Ő maga is főz. Kötényben, kuktasapkában, műanyag edényekkel ".....nemigaziból....". Azután ott van a képzeletbeli barátja is a Béla, akivel valamilyen 'megmagyarázhatatlan' módon naponta történnek olyan dolgok mint velem, velünk. Béla ezért hol felnőtt hol pedig kisgyermek, hol dolgozik, hol óvodás és a többi, csak győzd nyomon követni. Mondjuk egy négyéves, -és ezt egyre inkább így hiszem- az úgy megmagyarázhatatlan, ahogy van.

Ám a legújabb heppje, szórakozása (mert úgy tűnik, hogy neki  ez az) számomra a legérdekesebb és ez az a képessége, ami talán, esetleg bennem is megvan és melyre a mi kisfiunk vonatkozásában a legbüszkébb vagyok.

Ugyanis ugyanazzal az eltökéltséggel amivel a mi kislányunk most járni tanul, úgy tanul a mi kisfiunk ÍRNI! Mondom: - írni! Óvodásként, a betűk, az olvasás ismeretének, az írás tudásának szükségessége nélkül! Az írást játékként felfogva és a tudást szivacsként magába szívva halad lépésről lépésre e mesterségben.

Nem mondom, hogy a fiam egy zseni. Az azért meglehetősen szerénytelen volna a részemről. Nem állítom, hogy csodaszámba megy az ilyesmi -bár az konkrét tény, hogy igen ritka az írástudó négyéves-, de (akárhogy  próbálom, nem tudom saját magamnak sem megmagyarázni mindezt), elsőkönyves íróként, díjazott bloggerként kijelenthetem: - a képességek talán tényleg átöröklődnek! Leagalább is 'hóthalálbüszkénagyerkőcre' nagyon remélem.