Hello kedves olvasóm!

Nem nagyon kell ellent mondanod, mert tudom: - mint mi mindannyian, úgy te magad is a szokásaid rabja vagy. A kérdés csupán az, hogy mindez mennyire jó és/vagy rossz dolog az életünkben. Hát én már tudom a választ: - szokásból bármit is tenni nem mindig jó ómen.

Mondok egy példát: - talán fura, de férfiember létemre szoktam mosogatni. Sokszor költöztünk már sokféle helyre -az élet nem egyszerű ugye-, de bárhol éltünk is -miután gyermekkoromban ezt szoktam meg- én  minden esetben a mosogató mellett, a bal oldali falszakaszon található akasztókhoz  nyúlok (mind a mai napig) a konyharuháért.

Még akkor is ezt teszem, ha az adott helyen sem kis műanyag kampó, sem  törlőkendő, esetleg sem fal például.  Mondjuk most ott van, de valóban jártam már úgy -és ez elég sokszor előfordult velem-, hogy a mosogatás végeztével odanyúltam ahol a kendőt sejtettem, de ott még csak fal sem volt -a szülőházhoz képest-  teljesen más elrendezésű konyhában.

Ilyenkor csak bazsalyogtam magamban, és gyorsan felidéztem az új lakásban az új konyharuha új helyét, majd végül onnan vettem el. Ez a szokás se nem jó, se nem rossz -mindannyiunknak vannak efféle hülyeségei-, merthogy ebből semmilyen bajom nem származhat. De mi van akkor, ha az adott szokás nagyon rossz?

Mondok erre is egy példát: - tegnap eldöntöttem, hogy olajszintet ellenőrzök az autómban. A házunk előtt leparkolva, majd az autót leállítva megvártam, míg a motorolaj szépen a karterbe folyik és közben (íme egy másik rossz szokás) rágyújtottam, hogy teljen az idő. Motorháztető felnyitva, a motor hűlik, az olaj ülepszik, az idő jól telik.

Fontos tudni a történethez, hogy az utcánk meglehetősen szűk, így ott megállni csak úgy lehet, ha a kocsi gazdája 'halál-rááll' a bal oldali padkára (szépek is a felnik nagyon) és behajtja az autó jobb oldali tükrét. Én ezúttal nem tettem így, mert menni akartam tovább (valamint az autó saját magának hajtja be, ha zárt állapotba kerül), így nem is nagyon tehettem ám, a másik oldalon (az autósok kilencven százaléka így közlekedik ott), az utat a járdától elválasztó padka elég alacsony, így a járdára felhajtva kényelmesen (és biztonságosan) el lehet hajtani a várakoz autók mellett úgy, hogy még a gyalogosoknak is marad bőven hely. (A DPD, a kukásautó, vagy épp a mentőautó például máshogy nem is tud behajtani az utcába.)

Nem vitás, a körzet a szocializmus építőipari forradalmának a 'terméke', egy olyan hely, ahol anno (negyvenöt éve) nem számoltak még a 'szervízút' tervezésekor nagyszámú, vagy épp nagyméretű autókkal. Vagy még az is lehet, hogy úgy általában autókkal sem. (Az is csoda, hogy egyáltalán utat építettek oda.) Komoly probléja is ez a városoknak. Márhogy a lakosság kinőtte őket és nehéz ez ellen bármit is tenni.

De visszatérve az alapproblémára. Bizonyára ugyanennek a kornak a terméke lehetett az a papi is, aki nagyjából kilencvenöt és a halál közt pont ekkor (miért pont ne ekkor) érkezett az első generációs, olyan még nagyon kocka alakú, szarra lelakott, 'szakmai' kifejezéssel élve: - körbetört' Suzuki Vagon R+ -ával. Ahogy az számomra később kiderült: - ő is ott lakott a mi utcánkban, tehát alap, hogy szokásból közlekedett, hiszen negyvenöt éve minden egyes napon erre kellett eljönnie (lévén az út egyirányú) ahhoz, hogy elhagyja az utcát. Ám akkoriban még nemigen kellett például más autók mellett elhaladnia. Bonyolult is az......................

Az autóm ablakain keresztül is tökéletesen beláttam, hogy az úttesten hajtó báttyja' járműve az enyémhez túlságosan közel van, így az elhaladás 'nem fogja kiadni'. Nem úgy a bácsi -tényleg nagyon idős lehetett- mert ő a kilencszáz éves rutinjával, melybe sehogyan sem fér már bele egy másik, az ő kocsija mellett parkoló autó, fejében a piacon megvásárlandó termékek listájával -mint aki ott sincs- annak ellenére behajtott a szűk közlekedési helyzetbe, hogy látnia kellett volna: - nem lesz ez így jó. Szerencsére lassan jött, így volt időm elépattanni és gyorsan szólni, hogy álljon meg. Ekkor a sokszor-sok dipotriás, kopott szarukeretes retrószemüveg SZTK kerete mögül rámnézett a szemeivel és én már láttam, hogy ebből bizony tényleg nagy baj lesz.

Ugyanis a bácsi még csak a szikráját sem mutatta az értelem leghalványabb jelének sem, nem lassított és főleg nem állt meg, hanem a buta tekintetét ismét az útra szegezve, mintha direkt tenné, a Suzuki fostalicskával ahogy azt kell, szépen nekihajtott a kocsimnak, a két tükör összeért, az övé behajlott, majd ugyanazzal a sebességgel, mint aki olyan nagyon kibaszott jól végezte a dolgát, halálos nyugalommal továbbhajtott. Még láttam, amint kézzel visszahajtja a tükröt.

Ha nem velem történik meg, el sem hiszem. Különösen annak fényében dühítő mindez, hogy az elmített Citroen autónk (nekünk) új és egy héttel korábban az amúgy szép állapotú előző kocsinkat, egy Opelt valaki az éjj leple alatt olyan szépen húzta meg (gondolom hasonló 'megfontolásból'), hogy sérült a fél jobb oldala. Telefonszámot persze nem hagyott.

Szóval nincs baj azzal, ha valaki megszokásból közlekedik például. Csak legyen körültekintő, érezze a változás szelét, érezze a ritmust, legyen kicsit rugalmas, ha új helyzettel áll szemben. Sokaknak ez azonban nem mindig sikerül. Pont, mint például az én esetemben, ahol a bácsi nem volt túlságosan 'felkészült', még annak ellenére sem, hogy nem tegnap lett ott az utcánkban egy kicsit több autó. (Hopp! Némá', há' hogy került ide ez a rengeteg kocsi baszod?)

Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a bátyó nem szándékosan tette, amit tett. Csakhogy a szokás hatalma nagyon nagy. (Elmegy az, mit pattog itt ez a hülyegyerek', a nagyapja lehetnék.) Hát nem ment el. És az ő hajlott korával ezt már egyáltalán nem tudta semmilyen módon kezelni. A baj csak az, hogy ezzel a beszűkült tudattal a lelépő gyalogos sem úszhatja meg, ha pont emberünk jár autóval arra. És ez csak részben az ő felelősége.

A tükröt leszarom, mert (szerencsére) nem esett komolyabb baja és néhány karc már korábban is volt rajta, de ma délután veszem a fáradtságot, hogy megnézzem a bácsi autójának bal elejét, akad-e még rajta abból a jófajta piros festékből, ami korábban az Opelünket díszítette.