HELLO KEDVES OLVASÓM!

Általában a témára utaló hosszas bevezetővel is szoktam szolgálni akkor, amikor az épp aktuális, új bejegyzésemet írom. Most azonban nem fogok ilyet tenni, miután roppant kíváncsi vagyok rá: - ki tudod-e találni, hogy ki a főszereplő?

A hátán feküdt. Legalább is úgy érezte, amikor végül magához tért. Mondjuk a 'magához térés' sem teljesen pontos, mert nem olyan volt, mint mikor felébred az ember. Nem egy lassan, de biztosan kitisztuló tudattal 'ébredt', hanem valami emberfeletti erőfeszítéssel próbált 'visszatérni' a Földre, a mába.

Először csupán a szemét nyitotta ki, de ehhez is annyi erő kellett, mintha egy kamiont akart volna elhúzni a szemhéjaival. A helyiség irdatlan messzeségben lévő falairól először csak a színek köszöntek vissza a retináján. Alig fogta fel a homályos látványt, de rémlett, mintha látta volna már valahol azt a színkavalkádot.

A megvilágítás sem volt tökéletes, mert csak egy asztali lámpa fényerőssége hatolt át a szoba sötétjén és úgy tűnt, hogy a fényforrás ugyanúgy a padlón van, mint saját maga. Gyakorlatilag fingja sem volt arról, hogy hol van, hogy került oda és arról is csak halvány emlékei voltak ekkor még, hogy ő maga ki is lehet valójában.

"...Mindegy is!..." - gondolta és régi, amúgy valóban jó szokásához híven először súlyozni kezdete magában a feladatokat mert, mint gondolta: "....Az azért mégsem járja tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, hogy én, pont én, nem tudom a válaszokat ezekre a kérdésekre! ....."    - és ennek abszolut megfelelően már cselekedett is.

Első dolgaként -még mindig mozdulatlanul- fókuszálni kezdett az iménti látványra. E tevékenysége eredményeképpen sikerült is megállapítania, hogy amit lát a kinti világítás által szolgáltatott, de az ablakok zárt spalettái által erősen árnyákolt és szűrt, valamint a benti, az amúgy a földön fekvő fényforrás összekeveredett fényében, nem más, mint sok hatalmas freskó a falakon. Kezdett összeállni a kép.

Annak ellenére kezdett, hogy ahogy ott feküdt, nagyon nem volt jól. Mint amikor durván másnapos az ember fia. Ő maga ugyan volt már másnapos, egy-egy mocskos nagy ivásszatot követő berúgás áldozataként , bár erről nem sokat írt a sajtó. (Merthogy annyira azért nem jó, ha effélékről szereznek tudomást azok a rohadt libsi zsurnaliszták. Az ő újságjai meg értelemszerűen nem keresgéltek e téren ugye.) Hát igen: - a jó magyar pálinkának nincs párja, így tudta, hogy az milyen. És ez a mostani érzés ugyan hasonlított is hozzá, azzal a különbséggel, hogy ez inkább aznaposság  volt, vagyis olyasmi, mint  mikor az ember még este 'túltolja' és már akkor nincs jól. Ez keveredett a hátában és a végtagjaiban érzett különböző erősségű fájdalommal, meg volt ott valami más is.

Amikor végül rájött, hogy a falakon tulajdonképpen festményeket lát, akkor nagyjából már megtudta határozni a helyzetét: - ez bizony a dolgozószobája. Megpróbálta felemelni a fejét, de nem járt sikerrel, úgyhogy inkább csak elfordította. "....Bár ne tettem volna.....", -gondolta mert a látvány megdöbbentő volt. Ameddig csak a tárgyaktól ellátott, faltól falig mindenütt romokat észlelt. Papírok,  "...biztosan nagyon fontos és titkos iratok....." mindenhol szétszórva a padlón. Irattartók, néhány vezetékes telefon -modern, ám darabokra széthullott, működésképtelen fehér készülékek-, azok billentyűi itt-ott, egy lapmonitor és egy szép, bár szintén törött rusztikus asztali lámpa hevertek a felborult íróasztal előtt.

A látványt befogadni is alig volt képes: ".....ez már csakis a puccs lehet....." - ez volt az első, ami a rendetlenség láttán az eszébe jutott azzal, hogy ő pedig bizonyára most súlyosan sebesült és elképzelte, ahogy a lázadók hamarosan beszakítják az amúgy nagyon régi, de általában jól védett épületben lévő irodájának ajtaját, hogy a haldokló testét az örjöngő tömegbe vethessék. De nem veszítette el a nyugalmát. Ahogy a híres humorát sem. ".....No! Most már csakugyan a végére kell járnom ennek. ...." - jutott az eszébe, ezért a mennyezet felé fordította a fejét és megpróbál felülni.

Mindehhez olyan erő kellett, mint azelőtt még soha. Most már világosan emlékezett rá, hogy történt már vele hasonló korábban. Nem is egyszer és mindig ez a fránya földön fekvés, meg az a kicsi, ám csak időleges káosz lett a vége. Pedig ő aztán tényleg nem szerette a rendetlenséget, és ezt rendszeresen hangoztatta is. Meg a korrupciót sem tűri el.

Mondjuk azt nem tudta, hogy ez pont most mégis hogyan jutott az eszébe, de megjegyezte magának, hogy legközelebb ezzel a kérdéssel is kell majd foglalkoznia. Jó is lesz. Két legyet egy csapásra. Merthogy ellenségképnek sem utolsó és amúgy is kezdett az agyára menni néhány gazdasági szereplő (-oligarcha- ahogy az a rohadt libsi sajtó ismételgette unos-untalan), úgyhogy a legjobban követelőzőknek most már rá fog lépni a tökére, ha a mai felhajtásnak vége lesz egyszer. Talán végül a sikeres felülés, vagy a mai nap tudati felemlítése -nem tudni-, de valami egyetlen pillanat alatt tisztította ki a tudatát. ".....EZ AZ!....." - gondolta harsányan és talán hangosan is felkiáltott, ezt konkrétan nem tudta. De végre igazán észnél volt.

Ott ült a romokban heverő dolgozószobája kellős közepén a földön, ingben, meglazult világoskék nyakkendőben (a zakóját egyelőre nem találta) és mint valami újnak a felfedezése, olyan örömmel töltötte el tudatának a tisztasága. Hallotta, ahogy valaki a háta mögött halkan benyitott az irodájába, ahogy azt is, ahogy ugyanez az ember hihetetlen gyorsasággal ismét becsukta az ajtót. Mosolygott: "................. Jól van. Mégsincs polgárháború hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Nincs, különben ez a valaki most hátulról fejbelőtt volna. Ez csak az egyik emberem lehetett. Valamelyik miniszter. Tudják ezek, hogy hol a helyük. Mint a kutyák. Azok is tudják. ....." - gondolta és jóleső érzéssel nyugtázta, hogy még ő a főnök.

Már megint nem történ semmi más, csak a -mára már szinte szokásos- végül eszméletvesztéssel is járó dühkitöréseinek egyike ért a fináléjába, vagyis oda, amikor magához tér. Érezte, ahogy a fájdalmai lassan enyhülnek (kivéve a fejében valahol hátul, de azon meg mindjárt segít a gyógyszer, amit ezekre a helyzetekre írt fel a svájci doktor) és azt, ahogy visszatér belé az élet. Ki is használta, hogy ismét jobban van. Feltápászkodott, és a zakóját is megtalálta a felborult íróasztal mögötti szék támláján. Belebújt és már a nyakkendőjét igazította az iroda falára erősített egyik nagy velencei tükör előtt, amikor eszébe jutott az is, hogy miért lett 'kissé mérges'.

"...... Az a kibaszott népszavazósdi. Mondtam ennek a balfasznak, hogy szarul is kijöhetünk belőle. Tessék, hát szarul jöttünk ki belőle hölgyeim és uraim! Elbuktuk mint a szart. Most meg mehetek a Bálnába nyilatkozni. Remélem már kibaszták onnan azokat az idióta firkászokat mire odaérek. Mi meg pont úgy megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Legalább is a hülye Árpi szerint így kell csinálni. ....."  A ruházatát végül teljesen elrendezte, a haját is elsimította, majd a fejét felszegve nagy levegőt vett, és összeráncolt szemöldökkel, teli torokból kiordított az ajtón túl várakozó, rettegő szolgák közé:

"..............HABONY!!! GYERE BEFELÉ AZONNAL!!!!!!................"