Hello kedves olvasóm!
A legutóbbi 'népszavazás' másnapján (sőt mostanra talán harmadnapján) bizonyára már te is értesültél arról, hogy hogyan sült be a NER kormányának durva, hatalommegtartó, erőtelejesen diktatórikus ám drága és felesleges próbálkozása. Ha ez -annak ellenére, hogy a kormány ugyanúgy 'megy tovább', mintha mi sem történt volna- azt eredményezheti (miután a legtöbb sajtóhír ma arról szól, hogy vajon lemond-e a kormány és hát persze, hogy nem fog), hogy a népnek a NER kormányába vetett 'bizalma' most kicsit megroppan, akkor ez sokak számára jó hír. (Sokak számára pedig nem az.) Én a magam részéről azt remélem, hogy a jogbiztonságba és a demokráciába vetett -és az utóbbi időben erősen megtépázott- hitemen lendíthetnek az érvénytelen 'népszavazásról' szóló hírek, azok minden jogi-és erkölcsi tanulságával együtt. Ezen gondolatok fényében született a lenti írás.
2033. október 2. 16:00 Budapest. Az amúgy a nap minden szakában nagy forgalmú Bajcsy körúton sétáltam. Ám most a budapesti utcákra jellemző zajokat valami teljesen más váltotta fel. Bár az utak szinte teljesen üresek voltak hiszen a város minden lakója ünnepi készülődésben volt, valamiféle alapzajt azonban mégis folyamatosan hallni lehetett. Ez az itt-ott felharsanó szilveszteri trombiták visításának és a -még most is tiltott- petárdák géppisztolysorozat szerű, ki tudja éppen honnan érkező hangjának egyvelege volt. Szokványos. Mondhatnám azt is, hogy szinte unalmas, hiszen itt Budapesten ilyenkor mindig ez a helyzet.
Ki így, ki úgy ünnepelt. Sokan néhány, csak erre a célra berendezett ideiglenes arénában alapoztak már. A Nyugati Pályaudvar kiürített csarnokától idáig hallatszott a d&b. A ledeszkázott vágányokon legalább háromezren várták táncolva (és néhányan bizony már most csúnyán széthullva) a 18:00-t. Tisztára mint a szilveszter. Rengetegen készültek a már sok éve szintén hagyománnyá vált lánchídi utcabálra.
Magam viszont még ekkor sem döntöttem el, hogy hová menjek. Bár több házibuliba is hivatalos voltam és a Nyugatiba is volt jegyem amit borsos, 75, azaz hetvenöt Forintos áron vettem (ez 2016-ban nagyjából ötven-ezernek felelt meg). Ám volt még időm odamenni, így -miután még nem ittam- úgy döntöttem, hogy a közelben parkoló autómmal átgurulok az elmúlt tizenhét évben (is) sokat látott Kossuth térre, a munkahelyem közvetlen közelébe, hogy van-e ott valami.
Az autót a Parlament parkolójában tettem le. Megtehettem, hiszen a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, mint kormánypárt által delegált Országgyűlési Alelnökként volt engedélyem, hogy behajtsak oda. A Kossuth tér környéke viszonylag csendes volt. Az Országgyűlés épületének hófehér falai szinte izzottak a díszkivilágítás pompás fényében. Csendes mosolyt csalt az arcomra a látvány. Örültem, hogy részese lehetek, mert tudtam, hogy pár perc múlva lekapcsolják a közszolgáltatók. A sok-sok éve bevezetett szigorú takarékossági intézkedéseknek köszönhetően, a köztéri díszkivilágításokat, (nevezetes épületek, hidak, szobrok) az őszi-téli időszakban minden nap, 18:00-kor kikapcsolják, milliárdokat megtakarítva ezzel az országnak.
Egy hirtelen támadt ötlet nyomán döntöttem úgy, hogy ott is hagyom az autót. A kocsi nem a kormányé és nem az államé, hanem az enyém volt, így igyekeztem vigyázni rá. Az állami takarékosság erre is kiterjedt. A párt hatalomra kerülésekor a kormány által kezdeményezett legelső törvények egyike szerint a képviselők fizetését azonnal a felére csökkentették (mely még így is a magyar átlagkereset négyszerese volt) és megvontak mindenféle egyéb juttatást. Egyedül a Munka Törvénykönyve által meghatározott kedvezmények jártak. Így például a túlórát fizette az állam, de szolgálati autó, szolgálati lakás vagy mondjuk üzemanyag-kedvezmény nem járt. Ahogy más dolgozónak sem. Ezek a költségek a normál megélhetési költségek kategóriáiba sorolódtak -mint mindenki másnál- így azt az OGY külön nem díjazta. És a választópolgárok sem, (megjegyzem: -helyesen).
Épp a Parlament déli kapuján sétáltam ki -hiszen a parkolót övező márvány kockakövek vonalát még ma sem illett minden helyzetben átlépni és még ma is szabálysértési eljárást vonhatott maga után. A törvény az törvény és a szabályok mindenkire, még az Országgyűlés Alelnökére is vonatkoznak. Ám ekkor figyelmes lettem valamire. A Parlament egyik karbantartó csoportja a déli kapu közelében felállított emléktáblát tisztította. Ma 2033. október másodikán (az egyik nemzeti ünnepünk estéjén) azért ez elég érdekes volt, így odaléptem hogy megkérdezzem miért teszik.
Már épp készültem felmutatni a képviselői igazolványomat, ám ez szükségtelennek bizonyult, mivel a munkások vezetője felismert és előre köszönt. Kérdésemre, hogy mit csinálnak, szintén ő válaszolt. Elmondta, hogy a márvány oszlopon elhelyezett réz emléktáblát, egy ismeretlen személy narancssárga zománcfestékkel megrongálta.
A tábla egyébként a 2016. október 01-én, az akkor regnáló hatalom által a népre kényszerített és akkor 'népszavazásnak' nevezett, iszonyatosan drága közvéleménykutatás bukására emlékeztetett. Miután ettől a naptól lehetett számítani azt, ahogy az akkoriban 'Nemzeti Együttműködés Rendszerének' (NER) csúfolt és a regnáló hatalom által végezett erőteljes diktatúraépítés kupolája megroppant, majd beomlott, magával rántva az akkor hatalmon lévőket és pártjukat a Fidesz-KDNP-t is.
Hozzátette azt is, hogy a közeli Nádor utcában egy kisebb csoport tüntet valamiért és közülük vált ki egy zavart idős bácsi, aki a nála lévő vödörből öntötte a festéket az emlékhelyre. Azt nem tudta megmondani, hogy mi a tüntetés oka, de elmondta, hogy a rádióban azt hallotta, hogy a Nádor utcai tüntetők valamilyen Kúria nevű jogintézmény visszaállításáért szálltak síkra, nagyjából harmincan. A hírolvasó szerint az eseményt a rendőrség három fővel és egy gépkocsival biztosította. Forrásként egy adományokból tengődő apró televíziós csatornát, a HÍR Televíziót jelölték meg, ami egyedüliként közvetített az eseményről.
Ránéztem az órámra: 16:21. Igazából már nem akartam ma (semmilyen módon) dolgozni, de gondoltam, ezen már nem múlhat semmi, átballagtam a Nádor utcába. Az út mindkét oldala le volt zárva (bár a Kossuth tér felől csak egy rendőrségi szalaggal). Úgy okoskodtam, hogy odamegyek a rendőrökhöz és tőlük érdeklődöm. A járőrök vezetője, egy 30 év körüli törzszászlós nagyon készséges volt és elmondta, hogy a tüntetők egy Fidesz Polgári Párt nevű csoportosulás tagjaiként jelentették be a szándékukat (a Gyülekezési Jogról szóló törvény alapján), így a BRFK által engedélyezett tüntetésről van szó, ami 17:00-ig volt bejelentve. Épp újabb kérdést akartam feltenni a rendőrnek, amikor két újabb rendőrségi jármű érkezett. Azokban összesen öten utaztak, az egyikük egy igen fiatalos, ennek ellenére mégis alezredesi rendfokozatot viselő egyenruhás volt. A tüntetést biztosító rendőrök a főtiszt láttán feszes vigyázzba vágták magukat, és az imént említett zászlós jelentett a helyszínre érkező vezetőnek.
A főtiszt ezután utasította a rendőröket, hogy készüljenek fel, mert a demonstráció túllépte az engedélyezett kereteket azzal, hogy a tüntetők egyike megrongálta a DEMOKRÁCIA emlékművet a Parlamentnél. A rendőrök ezután körbevették az ekkorra már csupán húsz főre apadt társaságot, majd a főtiszt vezetésével kiemeltek két főt a csoportból. Az egyikük az az idős férfi volt -vesztére saját magát is sikeresen leöntötte a narancssárga festék egy részével- aki a rongálást végrehajtotta, a másikuk pedig egy középkorú ember, aki az idős személy kiemelését megpróbálta megakadályozni. A maradék tüntető az első felszólítást követően a Nádor utcát rendezetten elhagyva felhagyott az egyébként is értelmetlen tüntetés továbbfolytatásával.
Az előállításokat megelőzően az egyenruhások igazoltatták a férfiakat, valamint a rendőrségi buszba ültetésük előtt lefotózták és videóra vették a gyors lebukás miatt ekkor már nagyon zavartan viselkedő két embert. Ám itt egy olyan nagy pillanatot élhettem meg, amiért gyermekkoromban elhatároztam, hogy politikusként akarom majd jobbítani az emberek sorsát. Kiderült, hogy a rendőröket akadályozó, magas, ősz rövid hajú, szemüveges ötvenes férfi nem más, mint a 2016-ban külügyminiszterként regnáló Szíjjártó Péter, aki a mostani igazoltatáskor munkanélküli hajléktalanként jelölte meg a foglalkozását és a lakhelyét. Ám az igazi csoda csak most következett.
A húsz év körüli rendőrnek ugyan semmit sem jelentett, de nekem szívet melengető érzés volt látni, hogy a remegő kezű, enyhén ápolatlan, ősz borostás, viseltes fekete kabátot és ódivatú kockás sálat viselő alacsony, kissé telt férfi nem más, mint maga Orbán Viktor! Lévén 2033. október 02-a, nyilván nem sokan tudják már, hogy a narancssárga festéktől foltos cipőjű, zavart tekintetű öregember valamikor az ország miniszterelnöke volt. Hangosan hőzöngött, amiért a társán kívül senki sem szólította miniszterelnök úrnak (pedig ez a megszólítás valóban örökre járt annak, aki valamikor betöltötte ezt a munkakört), és mindvégig kiabált a rendőrökkel, akik az idős férfit -az annak erejéből kitelő gyenge ellenállást finom kényszerrel megtörve-, beültették a rendőrségi buszba. Őt nem, de a seggnyaló szemüveges ötvenest meg is bilincselték, mert megpróbálta leszedni a rendőröket a "miniszterelnökéről".
Itt tartott ez a határozott ám mindvégig törvényes és kulturált rendőri intézkedés (amelyben még ebben a virágzó demokráciában sem találtam semmi kifogásolni valót), amikor feltűnt a főtisztnek, hogy ott állok.
-Talán valamelyik újságtól? - kérdezte őszinte érdeklődéssel, amikor megmutattam neki a képviselői igazolványomat. A főtiszt tisztelgett -nyilván ritkán találkozik közjogi méltóságokkal- és elnézést kért, amiért nem ismert fel elsőre, majd kérdés nélkül tájékoztatott, hogy a férfiakat a Gyorskocsi utcába állítják elő, amennyiben ehhez hozzájárulok és nincs az intézkedéssel, vagy a személyekkel kapcsolatban egyéb észrevételem, vagy kifogásom. Mondtam, hogy csak folytassa nyugodtan a munkáját, biztosan akad neki így, a NER megszűnésének tizenhetedik évfordulóját ünneplő nap estéjén. Elbúcsúztunk, majd a rendőrségi járművek nagy szirénázás közepette elhajtottak.
Én, magamban mély elégtételt éreztem, mert bár még egészen kisgyermek voltam 2016-ban, azért az édesapámtól sokat hallottam arról az időről és később, az egyetemen már tananyag volt a Fidesz diktatórikus korszaka, amely azonban összesen három ciklust élt meg. Halványan még emlékszem azokra a félszemmel elkapott híradós pillanatokra (anyámék nem nagyon akarták, hogy híradót nézzek, talán meg akartak kímélni attól, amit ott láthatnék), amelyekben a tv élő egyenes adásban mutatta, ahogyan az egyébként fegyvertelen emberek a Parlamentbe -a fegyveres, vagy bármilyen más ellenállás leghalványabb jele nélkül- bejutva kizavarták onnan a képviselők java részét 2017-ben, a választások előtt nem sokkal. Később vértelen puccsnak és hasonlóknak hívta azt a pár napot a sajtó. Lám, nem Orbán Viktornak lett igaza és a hatalma bebetonozására tett kísérletei mégis csúfos kudarcot vallottak, így nem maradt más, mint egy hetven-nyolcvan körüli reszketeg, bolond vénember oktalan hülyesége a narancssárga festékkel.
E felejthető közjáték után a Nádor utcából a Kossuth tér felé sétálva elgondolkodtam. Vajon mi lenne most 2033-ban, ha ennek a hülyének sikerül. Szinte biztos, hogy az a demokrácia, az a gazdasági jólét, az a rend, jog-és közbiztonság, melyben ma élünk, nyomokban sem létezne. Mit ahogy az is biztos, hogy az imént látott reszketeg vénember még most is az ország élén állna, és az ötven körüli szemüveges barátja ma is a pofánkba hazudna naponta, ahogy tette azt gyermekkoromban, 2016-ban. Ám, miután ma mindez már csak egy rossz álom, jóleső érzéssel húztam összébb magamon az átmeneti kabátot és a Bajcsy körútra érve már láttam a Nyugati Pályaudvar nagy üvegportálján átvillanó színes fényeket, ahol mostanra már biztosan beindult a party.
Mielőtt azonban odaérnék (a Nyugatihoz, vagy ahhoz, hogy mindez végül mégis igaz legyen), szeretnék egy valóban szebb, egy sokkal jobb jövőt kívánni mindenkinek, aki ezt a fantázia szülte írást ma elolvasta.
