Hello kedves olvasóm!

Nem is oly rég itt a blogon, valódi laikusként -hiszen sem divattervező, sem építész, sem stylist (ohhh, az mi?) sem semmilyen más 'szakértelemmel is' bíró személy nem vagyok-, mégis a szépség relativitásáról elmélkedtem. Ennek kapcsán viszont felmerült bennem egy újabb kérdés: - mitől szép?

Valaki, vagy valami vagy szép, vagy nem. De mitől szép a szemnek és/vagy a léleknek? Mert sok minden lehet szép. Szép például az ország háza. Szinte mindannyiunk számára. Kívül is, meg belül is. Egy igen-igen csodálatos sőt, gyönyörű építmény. Ugyanakkor elszomorít ha arra gondolok, hogy ami a történelmi nagyjaink által ott folytatott nemes munkálkodáshoz képest ma, 2016-ban ugyanott folyik, az bizony egyáltalán nem szép. De hagyjuk a politikát. (Sohasem volt szép.)

Ám e példától a kérdés (mármint, hogy valaki, vagy valami mitől szép) még nyitott maradt.  Ezer és egy ok és indok, szép és csúf felsorolható pro és kontra én most mégis megragadtam egynél. El is mondanám:

Nyilván van abban valami ösztönös, ahogy a gyermekeinket, ezeket az apró kis emberkéket gyengének, kicsinek, törékenynek, esetlennek látjuk. Merthogy azok is. Ám valószínűleg így is kell hogy legyen, hiszen ez ösztönöz bennünket arra, hogy megvédjük őket bármitől. A saját gyermekeinket pedig különösen féltjük, óvjuk. A legtöbbször saját maguktól, ám olykor még a széltől is ami azért talán túlzás, de ez meg egy esetleges másik bejegyzés témája lehet, nem a mostanié.

Egy valami viszont mégis biztos és örök és mindenkinek szép! Ez pedig a gyermeki szépség! Főleg a saját gyermekeink szépsége! Mert egy kicsiny gyermek lehet fehér-, sárga-, vagy barnabőrű, esetleg épp afroamerikai. Lehet szőke, vagy lángvörös, lehet kisfiú, vagy egy kislány, mind kedves az emberi szemnek! De miért? Miért van az, hogy ez a fajta szépség  -a legtöbb esetben- egyformán hat az emberekre?

Az említett ház okán talán a hazafias érzelmeink teszik számunkra, magyar emberek számára a parlamentet széppé. Vagy azok a megdöbbentő  építészeti megoldások, melyek tartják, díszítik ezt az épületet. Kinek, hogy? De a gyermeki szépség az teljesen más. Amikor babakocsiban utaztatom saját, kilenc hónapos kislányomat, még soha egyetlen alkalommal sem láttam a velünk szemben érkező emberek arcán mást, mint mosolyt. Néhányan még rajta is felejtették a tekintetüket és az én kicsi lányom olyan kedves, hogy -ha nem alszik épp- még viszonozza is ezt a mosolyt. Én meg keresem az okokat.

Nyilván a legfontosabb ok az említett ösztön, mellyel az utódainkat oltalmazzuk, de szerintem ez így -magyarázatnak- kevés. Mert a szemből érkező emberek -nem kötelező- mosolyában megbújik egyfajta -szinte láthatatlan- melegség is, melytől ők legbelül, a kislányomra nézve saját magukat is jobban érzik egy pillanatra, és ez az élmény elkíséri őket még néhány percig. Esetleg a napjuk folyamán. Legalább is én így gondolom.

Szóval a gyermeki szépség mélységében nemcsak érthetetlen sőt, megfejthetetlen, de még jó is. Kifejezetten jó a szó igazi, nemes értelmében.