A tegnapi, néhol özönvíz-szerű esőzés kapcsán jutott eszembe, az alábbi történet, mely a múlt évezred kilencvenes éveinek elejére datálható. Nemigen hiszem, hogy ma még megengedhető lenne az ilyesmi -vagy csak a végletekig idealista vagyok-, de legalább is remélem.

Történt, hogy egy tizenkét órás éjszakai műszak után, engedve egy igen kedves kérésnek, maradtam még egy cseppet dolgozni. Október volt kellően hideg, talán még az idő is esőre állt egy kicsit, ám a Budapest környéki kisváros laktanyájában pontosan erre a napra időzítették a katonai eskü 'parádés' végrehajtását, a városközpontba. Na ehhez kellettem én.

Ja! Még nem mondtam: - akkoriban olyan nagyjából tizenkilenc-húsz éves forma kölyökként épp a rendőri pályafutásom legelején léteztem és a 'kedves kérés' a parancsnokom felől érkezett, nem nagyon lehetett (nem nagyon mertem) nemet mondani. Egyengettük a karriert ugye. :)

Meg hát nem is akartam, mert minek. Se kutyám, se macskám nem volt még akkor. Fiatal titán voltam, mit nekem még egy meló! (Nagyon az sem aggasztott, hogy a második szolgálattal a huszadik ébren töltött órámat kezdtem meg.) És persze, hogy a túlóráért kapott pénz is jól jött. Az mindig jól jön. De ugye mindegy is, mert ahogy a mondás is tartja (csak valami egészen más helyzetre), 'ha menni kell, hát menni kell'. Mentem is.

A feladat nem volt bonyolult, a város központi helyére bevezető utak egyikét kellett zárnom, a rendezvény idejére. (Utólag gondoltam rá, hogy órákon át egy biokorodon voltam, mert egy egyszerű mobil kerítéselem, vagy egy tábla is megtette volna, szerintem.) Szerencsére az őrs közel volt így, miután megkaptam a 'roppant hosszú' (egy mondatos "húzzál ki a helyedre" jellegű) eligazítást, ki is ballagtam. A helyemre. Nem gáz -gondoltam- mivel a biztosítási meló legfeljebb olyan egy-másfél órát jelentett. 'Mi az nekem.'

Hát persze. Ha nem abban a pillanatban kezd el szemetelni az eső. 'Lófasz ez' - gondoltam, tévesen. Ugyanis pontosan az az apró szemű, sűrű eső kezdett el esni, amelyikben később nem tudod meghatározni, hogy mikortól áztál szarrá. Emlékszel még mindez mikor történt? Bizony: - egy hideg októberi reggelen.

Én persze az éjszakára készülve, továbbá az évszaknak megfelelően bélelt dzsekiben, pulóverben, a vastagabbik naciban és bakancsban vártam a rám leselkedő veszélyekre (melyeknek aznap éjjel -szerencsére- nem akaródzott megérkezniük), valamint ugyanebben az öltözékben ért a finom vízpermet is.

Esőkabát természetesen nem volt nálam, illetve a kutyának nem jutott az eszébe, hogy hozzon egyet. Egy kedves autós hölgy ugyan felajánlotta a nála lévő rózsaszín kockás esernyőjét, de hát ezt nyilván nem fogadhattam el, tekintve, hogy a fent felsorol ruházati cikkek, anyaguk, színük és szabásuk folytán erősen emlékeztettek a rendőrségnél rendszeresített akkori egyenruhára. Így hát nem maradt más, mint csendesen konstatálni, hogy itt bizony nem egyszerűen fogok elázni, mire vége a bulinak. Így is lett.

Képzeld csak el: - ott állsz, kib@szott hideg van, és az égi áldás meg csak jön és jön. Te onnan el nem mehetsz. Érzed, ahogy először a vállad, később már a hátad is úgy fázik, ahogy soha azelőtt, és már a dzsekid puha passzéjából (a kabátujj végére varrt rugalmas anyagú mandzsettájából), ha kicsit megszorítottad, több liter éltető vizet tudtál kicsavarni. Mondom: - októberben!

Mondják: - a májusi eső aranyat ér. Az októberire viszont nincs ilyen mondás, gondolom nem véletlenül. Na ez valóban egy olyan helyzet volt, amikor már nem tudsz mindennek felhőtlenül örülni. Így volt ez velem is. Egy idő után -talán a rám zúduló víz volt az oka, nem is tudom- de a legnagyobb jóindulattal sem hívhattuk őszinte mosolynak a vicsorgást az arcomon.

Amikor már azt éreztem, hogy az előző nap gondosan kiválasztott alsónadrágom is (mindig muszáj volt a gondos kiválasztás, mert mi van, ha reggel nem a buszon ülök, hanem az igazságügyi orvosszakértő boncasztalán fekszek) úgy átázott, hogyha akkor bepisilek az az égvilágon senkinek fel nem tűnt volna.

No, így telt az a finom (nagyjából két és fél órára duzzadt) másfél órám. Kicsit rám is feledkeztek, mert csak később szóltak, hogy most már elmehetek onnan. (Mindig az utolsó parancs van érvényben, vagyis amíg nincs másik parancs, addig te ott állsz.)

Ahogy a dalban is van: - "A munkának vége, kijössz gyárból". Bár még a fentiek után is erős voltam és bátor, de vodka az kimaradt tekintve, hogy a csodálatos egyenruhámban utaztam haza, aminek megvolt az a sajátossága, hogy ugyanúgy nézett ki nedvesen, mint szárazon. Na ebből lett még egy kis bonyodalom.

Meleg buszra felszállsz, ülésre leszottyansz, elalszol. Egyszer csak arra ébredtem, hogy fázom. A busznak ugyanis 'a nyílt pályán' kellett megállnia, mivel a buszvezető nem látott ki annak ablakain. (Az pedig baj, ha ő nem lát ki ugye. Nem is kicsit baj.) És ki miatt? Hát persze, hogy miattam. Mert ahogy szárad a ruha, az úgy párolog is.

Először csak a mellettem lévő, mintegy ötezer négyzetméter üveg vált átláthatatlanná végérvényesen, majd a pára szép lassan felkúszott a sofőr előtti szélvédőkre is. Az a fajta pára, amelyet még a több ezres fordulaton csapágyasra 'veretett' fűtőventilátor sem bírt lefújni.

A buszvezető szellőztet, meleg ki, hideg be, és már az ingét is levette, hogy le tudja törölni az előtte lévő méretes ablakokat. Annyira törölt, hogy már róla is szakadt a víz. Na jó nem, az ing maradt, de aznap keményen megdolgozott a csekélyke fizetéséért amennyi ideget nyelt, mert fogalma sem volt a masszív párásodás okáról és egyfolytában a busz fűtési rendszerét gyanúsítva káromkodott. Én meg csendben üldögéltem. Mint valami ázott madár az ágon.

Azután szerencsésen hazaértem és másnap konstatáltam, hogy nemhogy tüdőgyulladást nem kaptam, de még csak meg sem fáztam. Hát igen, a fiatal szervezet régen mindent kibírt. Szóval van, amikor annyira nem is jó az a bizonyos minden élet alapja, pedig amúgy szeretem.