Hello kedves Olvasóm!

A történet amit most el fogok mesélni, a címmel ellentétben nem a személyes érzéseim meggyilkolászásáról fog szólni, annál durvább: - saját gyermekem vízbefojtásának részleteibe avatlak most be. (Na jó, nem nyírtam ki a fiúcskát, csak majdnem.)

Történt, hogy tavaly ilyentájt, hosszas előkészületeket követően  lepattantunk egy kis időre Lellére (Balatonlelle), mert azt mi úgy szeretjük. Keve, a kisfiunk még nem tudta akkor, hogy mit is kell ennyire szeretni, de a tapasztalatlanságát (akkor három éves volt csupán) hatalmas lelkesedéssel kompenzálta. Bár -mondom- akkor még egyáltalán nem tudta, hogy minek örül.

 Az út kiváló volt, gyorsan leértünk, a szállás elfoglalásával nem sokat vacakoltunk, inkább elő strandcuccokat és irány a part. Itt jegyzem meg, -ha esetleg megkérded tőlem, hogy miért is jó apának lenni, mert bizony nagyon jó-, hogy soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha kihagyom azt a pillanatot, amikor a fiacskánk meglátta a Balatont.

Ha azt mondom, hogy szó szerint beleremegett a látványába, hát nem túlzok. És ezt az élményt számára ugyebár mi, a szülei 'hoztuk tető alá' (természetesen vele együtt), úgyhogy nagy pillanat volt. De még nagyobb volt a következő:

Amikor a felszerelésünket hanyagul a fövenyre dobálva megközelítettük (az abban a pillanatban még nem túl meleg) vizet, még nem gondoltam, hogy a következő néhány másodpercben mindez már egészen másról fog szólni. De nem szaladok ennyire előre.

Vízbe be, -csodálkoztam is a kisfiamon, mert szinte egyáltalán nem érdekelte vízhőfok milyensége- majd ordenáré pancsolás. A víz sekély, hát minek is a védőfelszerelés, apu meghülyült, hiszen körbe-körbe rohangált a még mindig örömittas gyermek körül, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, két kezénél fogva apu (vagyis én ugye) felkapta és pörgetni kezdte Miniuraságot.

Félelemérzet nulla (mármint a gyermeknek), hiszen Ő még akkor is úgy mosolygott rám, mint Törőcsik a Körhintában, amikor kicsúszott a kezemből és elszállt! Már az, ahogy a vízfelszín felé repült is egy örökkévalóságig tartott -miközben én ledermedve szemléltem mindezt- ám, amikor vizet ért és még abban a pillanatban el is tűnt, na az nem volt semmi.

Én persze rohantam a csobbanás helye felé. A gyerek sehol, letérdeltem, kerestem, kutattam, megtaláltam, téptem kifelé a vízből, ám eközben egyensúlyomat vesztve kezdtem magam is elesni és fennállt a veszélye annak, hogy a kisfiam ismét víz alá kerül. De én meg akkor ráadásul ráesek, így aztán többször abba az irányba lépve, amerre épp elsüllyedni készültem, végre sikerült térdelő helyzetben, több lábujjamat kifordítva, de a víz felett tartani a gyermekemet. 

A fiatalember prüszkölt, fújtatott, ordított, sírt egyszerre (mennyei hangok ezek ilyenkor!) és még arra is maradt ideje, hogy kijelentse: - soha többé nem akar a vízbe bemenni. (Na mondom: - fasza. Első nap.) A mindezt a partról látó anyja mindeközben úgy nézett rám, hogy én meg akkor azt láttam jobbnak, ha soha többé nem megyek ki a vízből.

A trauma azonban elmúlt hamar. Röpke fél óra babusgatás, néhány ajándék finomság, valamint a karúszó, az úszógumi, a vászonsapka, a napszemüveg (a papucsról le tudtam beszélni) egyszerre történő viselése már ismét lehetővé tette, hogy a gyermek bemerészkedjen abba a húszcentis vízbe, melybe apu az imént majdnem belefojtotta őt. Hát igen: - egy igazi balfasz apu bármire képes.

Mondjuk az asszony -érthetően- ennél kicsit tovább volt dühös rám és a haragját még az sem csillapította, hogy apu a hős mentési akció végrehajtása közben legalább kettő lábujját eltörte csak azért, hogy ne essen rá a saját gyermekére. Mindezek ellenére továbbra is imádjuk a Balatont. Annyira, hogy rövidesen ismét indulunk Lellére.