Hello kedves olvasóm!
Ma, 2016. december 14-én, a nagy megállás-dömping, valamint a mindenféle összefoglalók tömkelege előtt másodpercekkel döntöttem úgy, hogy magam is összefoglalnám ezt az évet. No! Nem évértékelő gyanánt, csak úgy a magam módján. Ha most arra gondolsz, hogy ez egy politikai bejegyzés lesz csalódni fogsz, mert inkább hegyezem -legfeljebb- közéleti témájúra soraimat.
Mi magyarok általában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy itt 'a világ közepén lakva' minden más ország összes lakója, -talán egész évben- kizárólag azzal van elfoglalva, hogy mi mit teszünk, vagy mondunk. Hát nem! Sokszor sajnos, de néha meg szerencsére, ha csak a korai múltból vett PISA teszt eredményeket, vagy a korrupció-ellenes szövetségből való kilépést veszem -mint példát- alapul. Nyilván minden hibát meg lehet magyarázni (nem muszáj), de szerintem igazából nem is kellene.
Azért nem, mert vagyunk néhányan, még ebben az országban is, akiket a magyarázatok nem annyira érdekelnek. Vagy ha mégis, úgy meg azért, -én személy szerint legalább is- néha puszta kíváncsiságból hallgatom meg: - vajon a regnáló hatalom miként kommunikálja, próbálja megmagyarázni az épp aktuális szarvashibát mint a kamu rezsicsökkentést, az ötezer forintos Erzsébet utalványt a tízezer helyett, a Rogán helikopterét, a TV2 megvételét, a Mészáros 'Mindenhezértekmégagázszereléshezis' Lőrinc fantasztikus sikereit, a Habony személyazonosságát, a Matolcsi bérelt lakását, vagy azt a hatszázezer magyart, akiket nemcsak a Magyar Vándor című film Hét Vezére, de mi magunk sem találunk, mert elmentek külfödre dolgozni megélni.
De elsősorban nem is azért ragadtam klaviatúrát, hogy a hatalom bajszát rángassam. Nem. Inkább azért, hogy közvetítsem az érzést, amit ez a most még szoft diktatúra ad nekem, mely érzés 2016-ban minden magyar sajátja. (Valljátok be őszintén, kedves 'hatalomközeliek', talán egyedüliként Mészáros Lőrincet kivételével, valahol legbelül még ti is érzitek mind, hogy egy-két dolog bizony nagyon nincs rendben kicsiny hazánkban.)
Az érzés pedig bennem motoszkál állandóan. Ott van akkor is, amikor látom az adventi fényeket az esti városomban, ott dolgozik akkor is, amikor a rendőrök a tv kamerái előtt viszik el a 'Kétfarkúkutyákat' mert repedezett járdát mertek festeni, de főleg akkor bánt, amikor a most még nagyon kicsike gyermekeimre tekintek, akik csillogó szemmel, mindent legyőző mosollyal várnak haza minden nap, mit sem sejtve abból a sok mocsokból, ármányból, lopásból, intrikából, cinizmusból, kicsinyességből, harácsolásból, hatalommániából, gőgből, mely körülveszi őket és mely idővel akár az országot is lerombolhatja, ha nem teszünk valamit.
Már most az a helyzet, hogy az ország a soft diktatúrán túl (vagy talán annak egyenes következményeként) lassan versenyen kívül lesz mindenütt. Kb.: - az indultak még kategóriában, ám ennek ellenére -legalább is néhány kiválasztott szerint- minden jól működik. Mert látszólag tényleg minden rendben van.
Szóval a 2016-os év történései alapján ott motoszkál bennem, hogy ez tényleg nem az az ország, ami akkor volt, amikor én megszülettem, de nem is az amelyiknek a most még boldog gyerkőceimet szántam. Kurvára nem az! Csakhogy ez az ország nemcsak a kiválasztottaké! Nemcsak a még az átlagot is lesajnáló, a szegényt meg egyenesen gyűlölő, pökhendi 'Kivagyi báróké'! Ez a hely az én hazám is! Talán pont ezért és pont ezért most született ez az írás.
