Ezek a szerencsétlenek (mi) most tényleg egymással fognak (fogunk) harcolni?
2018. április 12. írta: thejaszaic

Ezek a szerencsétlenek (mi) most tényleg egymással fognak (fogunk) harcolni?

De miért? Ki miatt? (történelem+társadalomkritika)

Hello kedves Olvasóim!

 Szokatlan módon, ma egy felnőtteknek szóló mesével érkeznék, ha nem baj. Még az éjjel pattantak ki a fejemből e gondolatok, nosza, izibe' meg is osztanám veletek. Jó szórakozást!

Történt -de kezdhetném úgy is, hogy 'egyszer volt, hol nem volt'-, hogy messze innen egy nagy csapat macska, a délutáni langymeleg napfényben, lustán heverészett az otthonul szolgáló, erdővel körbevett füves rét közepén lévő domb aljában, a magas fűben. Szinte ki sem látszottak. Voltak vagy százan. Vörösek, tarkák, cirmosok és feketék. Kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, vékonyak és kövérek. Nagy volt a csend (a béke, a nyugalom és az egyetértés), csak az erdő szokásos zajai értek el halványan a fűben döglő egyedek füléhez, de megszokták már, nem zavarta különösebben őket a az erdő hangja sőt, szinte hozzá tartozott az életükhöz. Szóval fain volt minden na.

Egyszer azonban a hierarchiában legelöl álló és a napot ezért a legjobb helyen, a domb tetején élvező fényes, fekete szőrű -fiatal és sportos- kandúr lustán, széles mozdulatokkal nyújtózni kezdett, majd így szólt:

- No, akkor akár indulhatnánk is - mondta mély hangon, szinte vontatott modorban, majd meg sem várva a mellette fetrengő szürkebundás' öreg és kövér alvezérének a -bármilyen- véleményét felpattant, majd a dombról peckes léptekkel leballagva, nyugati irányba elnyargalt. Ezt látva felugrott az összes macska, hogy rémülten össze-vissza rohangáljanak és nyávogjanak -azon méltatlankodva, hogy bár volt erről szó, de azt mégsem gondolták, hogy már most- ám rövid időn belül -persze a dagadt alvezér pattogó parancsai alapján- végül rendezték a soraikat, majd mindannyian elgaloppoztak a vezér után. (Megjegyzem: - már akkor is ilyen volt ez a népség: - pofázni azt mindenki tudott, de tevékenyen végül legfeljebb a parancsok végrehajtásában vettek -leszegett fejjel- részt. Nem mindig, sőt nagyon sokszor nem, de akkoriban így volt és úgy tűnik, hogy manapság is már csak erre telik.) 

Az út hosszú volt, nagyon hosszú. Sok kalandban volt része a macskanépnek és mindig nehezen álltak fel, amikor újra, meg újra el kellett indulniuk, mert a vezér szerint ahol épp megálltak, az soha nem az a hely volt, amire azt mondta volna a főmacska, hogy oda indultak eredetileg. Még akkor sem, amikor az út vége felé egész egyszerűen eltűnt az út.

A macskák bután -néhányan csak simán értetlenül, de a legtöbben tényleg iszonyat bután- bámulták a fényesfekete' bundájút, aki azonban -mint általában- úgy ekkor sem jött zavarba, csak simán megkereste a macskanép útját álló irdatlan kőfalon azt az apró rést, amin -igaz csak egyesével-  de végül az egész brigád átjutott. Volt is nagy csodálkozás a hegyomlás túloldalán! Ugyanis ilyen kibaszott kánaánt még sohasem láttak! Volt tej, méz meg sajt dögivel és annyi egér, hogy ha bárki egész álló nap csak egeret evett, akkor sem fogyott el.

Igaz, amikor odaértek már laktak ott néhányan, de a vezér ezt is elintézte jól. Ugyanis őket meg megvette kilóra. Picit (nagyon!) mindenkit átvert, akiket meg nem, azokat a faszba lenyilaztatta a dagadt alvezér lelkes munkatársaival, akik -úgy hírlik- amúgy kiváló szakemberek is voltak, mert nemcsak előre, de hátrafelé is kiválóan nyilaztak.

 Aztán teltek az évek. A macskák -bár minden nagyon fasza volt- annyira még sem voltak elégedettek. Ezek a macskák már csak ilyenek. Így, amikor már az egész környéket lerabolták, minden sajtot lenyúltak, az összes tejet megitták (ebben nagyon még az sem zavarta őket, ha az a tej megerjedt) és mindenkit lenyilaztak a bánatba aki ugatni mert, egymást is baszogatni kezdték. A vezér, kinek fekete bundája ekkorra kissé megkopott rájött, hogy ez így baromira nem lesz jó, úgyhogy -ekkor már az itteni dombján- egyszer csak kinyújtózkodott és megszólalt ismét:

- No, ez így baromira nem lesz jó - mondta, majd azzal a lendülettel kivégeztette a dagadt alvezért, a zsírjában kisüttette még az alvezér néhány haverját, megváltoztatta a vallást és így az államformát, összespannolt a környéken élő macskákkal, illetve lemondott a picsába és királyság néven új beosztást kreálva a fiát nevezte ki górénak. Lett is rend. Meraz' amúgy nagyon kellett már. 

Aztán az évek megintcsak' teltek. A macskák meg lettek volna szépen, de valahogy ez soha nem jött össze, valakivel mindig marakodniuk kellett a koncon. Az országuk hol nagyobb volt, hol meg kisebb, hol az volt a baj, hogy a szomszédból jött macskaasszony a macskakirály mellé, hol meg az hogy nem. Hadsereg is kellett, meg sajt és elég egér a népeknek és ezt nem volt mindig egyszerű megoldani, de általában ment és bár megpróbáltak beilleszkedni az új helyen, a környék macskái még évszázadokkal később is kinézték onnan őket. Sőt, nagyjából így van ez a mai napig.

Hogy békesség legyen -meraziskell'-, az egymást követő macskavezérek, amikor épp nem háborúztak senkivel, próbáltak megegyezésre törekedni a más macskanépekkel. Ebből aztán több szövetség is lett, az eltelt majd' ezer évben, melyek hol sajtot, hol meg rabigát hoztak a mi macskáinknak. Ahogy múltak az évek, úgy változott meg minden. A főmacskák tudták, hogy nemaddiga'. Már nem lehetett lenyilazni a faszba csak úgy akárkit, mint a régi szép időkben, ha beszólt sőt, olykor ezeket a konok népeket tanították móresre a szomszéd macskák és bizony -főleg az utóbbi időben- párszor odavertek rendesen. Pedig olyan is volt, hogy a vándormacskák tartották a seggüket jó százötven évig -amit végig is szívtak szépen'-, csakhogy' a szomszédos macskáknak jó legyen. Hálátlan egy banda ez a nyugati szomszédság nem? Nade', aztán amikor a turbános macskák végre eltakarodtak, az egymást követő főgórék inkább azt gondolták: - tényleg jobb a békesség és elkezdtek mindenféle sorokba beállni. De ez a taktika sem jött be mindig. Illetve a legtöbbször kurvára nem. 

Volt, hogy olyan sorba álltak be, ahol az erősebb macskák nagy sunyin végig azt reppelték, hogy "....fú de nagy haverok vagyunk mi basszátok meg..." közben meg elnyomták őket, de annyira, hogy a mi jó vándor macskáinknak egyszercsak' rohadtul  elege lett az egészből és egy szép márciusi napon kibasztak mindenkit aki nem közéjük való volt a tejjel, mézzel folyó kánaánból, onnan ahol laktak. A terv majdnem sikerült is, ám a korábbi 'haverok' -merthogy annyira azért nem bírtak ezzel a szabadságszerető, harcos macskafajjal-  idehívtak mindenféle fehér, meg vörös macskát, keletről -akik annyian voltak, mint az oroszok- és együtt úgy elverték a vándormacskákat, hogy csak úgy porzott a bundájuk.

De a vándormacskák főnökei sajnos még mindig nem adták fel az eredeti tervet, így jött a következő sor. Ebből nem elég, hogy egy baszott nagy háború lett, de még a fél országukat is elbukták, és már be is álltak a harmadik sorba, aminek az lett a vége, hogy amelyik vándormacskát nem lopták szét, nem erőszakolták meg, nem végezték ki, vagy nem bombázták szarrá, azt vagy elhurcolták, vagy -ha sikerült életben maradnia-  akkor abban a 'szerencsében' részesült, hogy megvendégelhette a vörös macskákat, akiket már megint keltről evett ide a penész. S hogy azok meddig buliztak a vándoroknál? Hát vazze', közel negyven évig. 

Aztán nagy nehezen eltakarodtak ők is. Igaz, mielőtt ezt megtették volna, azért a maradék sajtot még felpakolták. A vándormacskák, akik az egész nyomorúságos történetüktől függetlenül nosztalgiával gondoltak a nagy fekete macskavezérre, -érthető módon- már nem barátkoztak olyan könnyen, mint régen. Tízegynéhány' év múltán mégis egy új sorba álltak be ezek a vándormacskák. Ami azt illeti épp ideje is volt, mert a területétől, a tejtől, a sajttól, a méztől megfosztott mező és domb, már nagyon nem mutatott jól. Girhes és szomorú macskák ténferegtek mindenhol, miközben az egymást váltó górék csak ígérgettek, de végül elintéztek egy kis kuckót a vándormacskáknak egy pékség udvarán.

Amikor a kapu kinyílt, pont azt érezték a vándorok, mint ezer évvel korábban. Ismét meglátták a kánaánt. Ugyan nem a saját erejükből, de az eszükkel gyorsan szereztek egy halom sajtot ismét, növekedni kezdett az egerek száma is, és a macskaodúk is egyre pofásabbak lettek, nem is beszélve egynémely macska csodaszámba menő meggazdagodásáról. A népek, az apró kismacskák először úgy voltak vele, " ..... ki a faszt érdekel, ha nekem is jobb...." de aztán megint gyülekezni kezdtek fölöttük a felhők. Mert  bár a konc egyre nagyobb lett, abból már nem jutott az aprónépnek, azt a marakodó górék -ahelyett, hogy szétosztották volna- inkább rendre benyelték, és a legvégén -bár ez a mondás inkább a macskák ősi ellenségére, a kutyákra igaz- már csak az erősebb macska b@szott. (Igaz ő sem volt erősebb semmivel, mint a többi góré, csak először nagyobbat tudott harapni a sajtból és ezzel a vagyonnal, hazugságokkal, fondorlattal, de főleg csalással és erővel rendre lenyomta a többit.)

Aztán megint teltek az évek. Az öreg macskák egyik új -nem túl jó- szokása az lett, hogy a kórházakba nem meggyógyulni, hanem meghalni jártak. A macskagyerekek számára pedig csak akkor volt remény, ha elmentek egy másik macskaországba érvényesülni, vagy -a tehetségtől függetlenül- mondjuk focizni kezdtek, mert például stadion annyi lett a pékség udvarának vándormacskák lakta sarkában, hogy alig fértek már tőle ezek az állatok. Pedig a pékség vezetői nem akartak rosszat.

18437491_6a4dc7e1d7b30af5be8a813b1ad34dc0_wm.jpg

Ennek ellenére a régi-új főgóré, aki egy kopott bundájú, félszemű, dagadt, ám annál okosabb és rafináltabb öreg kandúr volt, és aki állandóan a szája szélét nyalogatta (mert rendszeresen eszébe jutott a pékség raktárának legfelsőbb polca, ahol a pékek a sajtot és a tejfölt is tartották) folyamatosan lázította a vándormacskákat. Hol azt mondta, hogy ne a pékek mondják meg, hogyan készül a kenyér, majd azt a macskák eldöntik mert jobban tudják, hol meg azt, hogy az egyik főpék nagyon rosszat akar a vándoroknak, úgyhogy el kell kapni a 'PÉKISTA' ügynököket. Máskor meg azt állította (ezt nagyon sokszor), hogy olyan idegen, ész-és sajtnélküli, lusta de agresszív vadmacskák akarják ellepni tömegével a pékudvar azon sarkát, ahol ezer éve a vándormacskák élnek. Mondták: - ezek majd mindent feldúlnak, felzabálják a tejfölt, meg a sajtot, hangoskodásukkal kiűzik az összes egeret és minden macskalányt megb@sznak.

Mivel a macskakirályság -látszólag- megszűnt rég, ezért a vándormacskák úgy döntötték el, hogy ki legyen a főgóré, hogy megválasztották azt. A választás előtt már nagyon rettegtek, mert mindenhonnan csak ezekről a retkes-mocskos, idegen vadmacskákról jöttek a hírek. A főgóré a választás előtt is macskajancsi volt, úgyhogy  a gazdag haverokkal elintéztette, hogy másról nagyon ne is halljon az aprónép mondván: - ".....hadd fossanak ezek az idióták, az nekem csak jó...." A gazdag haverokat meg ő tette gazdaggá, tartoztak neki ennyivel, úgyhogy -két lopásról szóló új szerződés közt, mint valami házi feladatot- szépen elvégezték ezt a macskajancsinak, aki persze nem maradt hálátlan, újra megengedte, hogy egy-egy sajttal többet vegyenek le a haverok a pékség legmagasabb polcáról.

A macskajancsi -aki eléggé szerette, hogy ő a főmacska- szinte kapkodva tett meg mindent, hogy főmacska maradhasson. A haverok egyre jobban paráztatták a népet, miközben akkorákat haraptak a sajtból, és annyi egeret gyűjtöttek össze saját maguknak, ami már meglátszott az aprómacskáknak is, ráadásul egyre több aprónép kezdett a szitán is átlátni. Rájöttek, hogy nincsenek is vadmacskák, és naponta derültek ki újabb és még újabb gigatejfölözések' is, ezért az aprónépnek már nagyon tele volt a fasza mindennel. Így jött el a választás napja.

És bár rettegő aprómacskák tömegei járultak az urnákhoz, hogy tudassák, ki legyen a főgóré, sokkal többen voltak azok, akik meg nem akarták a macskajancsit újra a fejükre, így -szokatlanul sokan- ők is elmentek szavazni. A 'macskatársadalmi aktus', melyről a sámánok -dobjaikban egércsontokat rázva, és a hallgatóságot a pékség egyik legfinomabb termékével, a narancsos buktával dobálva- előre megmondták, hogy elsöpri majd a macskajancsit és a haverokat, késő estig tartott tartott és a macskajancsi hatalmas győzelmével ért véget!

A pékség sarkában nagy volt .................................................... először a döbbenet. A macskanép sugdosni kezdett. Bárki kérdezett bárkit, mindenki azt mondta, hogy ő bizony nem a macskajancsira szavazott, ennek ellenére a főgóré nyert. De úgy, hogy attól zengett nemcsak az egész pékség, de a város is, ahol a pékség állt! Történ már ilyen, volt is mindig némi mormogás, de ahogy telt az idő az mindig elhalt, és a macskák a sorsukba beletörődve tették tovább a dolgukat. Ám ezúttal nem így volt! Az aprónép csalást kiáltott, majd egyre több helyen derült ki a pékség sarkában, hogy csakugyan volt valami. A sugdosásból zúgolódás, a zúgolódásból hangos ordítás támadt és egyre többen csatlakoztak a hangjukat hallatókhoz, a hangulat a tetőfokára hágott és forrni kezdett. Olyannyira, hogy felmerült a kérdés: - ezek a szerencsétlenek most tényleg egymással fognak harcolni?

Most itt tartunk. És én remélem, hogy a válasz nem. És remélem, tényleg segíthettem. (Ha nem, akkor hamarosan te is készíthetsz majd olyan szelfit, amilyen a képen van. Már, ha még élsz.)

A bejegyzés trackback címe:

https://thejaszaic.blog.hu/api/trackback/id/tr8713825536