A nem létező testek
2017. január 16. írta: thejaszaic

A nem létező testek

Hello kedves Olvasóm!

Ma egy furcsa gondolat-halmazt, a halmazból levont következtetéseket, valamint a következtetések által generált újabb gondolatokat szeretném veled körüljárni, melyek mind egyetlen rövid, pár perces sétám idején keletkeztek. Nem lesz egszerű. De azért nem semmi mi?

test nem létező testek

A minap -telefonos megrendelést követően- vásárolnom kellett kisvárosunk kedvelt gyorsbüféjében némi hamburger menüt. Haza. A hely annyira belváros, hogy ott még a harmadik kör után sem találtam nemhogy megfelelő, de voltaképpen semmilyen parkolóhelyet, így végül a közeli beváráslóközpont mélygarázsában megállva indultam el a beszerző körutamra. Kicsit égő. (Mármint, hogy nem vettem igénybe a 'pláza' szolgáltatásait. No mindegy is, ez van.)

Amúgy a séta meg nem volt gáz, hiszen nincs nagy távolság az étterem és az említett parkolóház között, és különben is a séta egészséges dolog. Hacsak nem vesszük figyelembe az akkori mínusz tizenhét fokos utcai hőmérsékletet, ami már önmagában sem volt kellemes és melyet jelentősen tudott rontani még az a finom kis szél (inkább orkán) is, ami akkor fújdogált.  No, összébb is húztam a rajtam lévő vastag kabátot és igyekeztem a figyelmemet más módon is elterelni erről a kellemetlenségnek már aligha nevezhető külső körülményről.

Ennek megfelelően miközben a célom felé haladtam, elkezdtem alaposabban megfigyelni a környezetemet. Például azt a már nagyon régóta alig változó utcát, melynek köveit ide s tova negyvenhét éve koptatom és rajta a velem egy időben ugyanott tartózkodó -de a mondanivalóm szempontjából jobb, ha azt írom:  velem együtt ugyanott létező -, embereket. Főleg az embereket.

Azokat a jobbára rendkívül fiatal embereket -lévén a közelben egy fiatalosan fasza gyorsbüfé és egy fiatalosan fasza katolikus középiskola is-, akik akkor ott voltak.

Azokat a -legutolsó divat szerint öltözött- sapka nélkül, kigombolt kabátban, a kabátjuk alatt csak egy mélyen dekoltált, többnyire póló-anyagú vékony, színes felsőben és térdtől lefelé csőszabású, még színesebb nadrágban rohangáló, szabadon hagyott vékony nyakú és borotvált ? mellkasú tízenéves fiúkat (mind egy-egy Tilla, vagy Majka, vagy Sebestyén Balázs, legalább is a ruháik alapján), akik a zord időjárásra mit sem hederítve siettek -szinte ruha nélkül- a dolgukra. És akkor bevillant egy kérdés, majd utána megrohantak a gondolatok.

Vajon én is ekkora idióta voltam harminc éve? Vajon én is ennyire nagyon-nagyon hülyén néztem ki amikor elkezdtem kilábalni a tízes éveimből? Vajon nekem is sokkal fontosabb volt az, hogy tetszek egy tüdőgyulladás veszélyénél?

Aztán rájöttem: ....................hogy már nem is emlékszem rá. Nem emlékszem, hisz harminc év valóban elég sok idő! És bizony lehetett akár így is nem tagadom sőt, valószínűleg így volt, ugyanis a tizenhat éves srácok jeletős hányada bizony halál-idióta! Ezen nincs mit fényezni, ez biológiai adottság, ez egy korsajátosság, ezért ez -többnyire- tény. Még esetemben is.

De aztán arra is rájöttem gyorsan, hogy mindez annyira nem is fontos már. Legalább is nekem nem, aki rendesen fel voltam öltözve akkor. Ám a látottak hirtelen sokkal érdekesebbé váltak egy másik aspektusból. Mégpedig abból, hogy az egyszerű séta melyet hősiesen bevállaltam néhány hamburgerért, ebben a megvilágításban egy valóságos időutazássá változott át. Már, ha képes az ember ebbe mélyebben belegondolni. Én képes voltam s ekkor a körülöttem lévő emberek kilencvenöt százaléka egyszer csak eltűnt! Hipp-hopp és annyira nem voltak ott, mintha soha nem is léteztek volna!

Ugyanis harminc évvel ezelőtt (a jelenben fontos vagy kevésbé fontos céljaik felé haladó -súlyosan alulöltözött, ámde annál divatosabb ruhákat viselő- fiatalemberek) -lányok és fiúk- tömege még csak nem is létezett.  Sőt -számoljatok csak utána, én is ezt tettem- a rákövetkező tizenakárhány évben sem.

Most meg itt jönnek-mennek. Nem is tudom, hogy hogy merik ezt tenni?! (Csak viccelek.) Ráadásul ugyanazon a flaszeteren, melyet én már akkor koptattam, amikor ezeknek az embereknek a szülei is jobbára gyerekek voltak. No meg én is, mégis tisztán emlékszem azokra az időkre.

Hát nem furcsa? Megannyi nemlétező test, megannyi még meg nem született gyermek, még meg nem történt történet, megannyi meg nem élt élet ma már tény, ma már valóság. Gondolatokkal, célokkal, szülőkkel, testvérekkel, barátokkal, kialakulófélben lévő jövőképpel és.................persze hülye ruhákkal.

Aztán új gondolatom támadt: - az, hogy bár nem vagyok már túl hamvas az egyszer biztos, de még annyira idős sem, hogy ilyen megközelítésben lássam a világot, ám a világ (vagy sokkal inkább a saját agyam) akkor és ott jól kibaszott kitolt velem, amikor eszembe juttatta: - "......Lassan megöregszel te is köcsög!..." Legalább is azt hiszem, hogy valami ilyesmit szeretett volna velem tudatni.

Ám végül mégis levontam a megfelelő konzekvenciát: - Azt, hogy nekem ez nem megy! Mármint ez az öregedés dolog! A világlátásom, az életszemléletem, a gondolataim megrekedtek valahol a húszas éveim derekán. És hát jól is van ez így. És hát ennek megfelelően is élek. Hajtok keményen, folyamatos és komoly jövőképpel rendelkezem, házas ember vagyok fiatal felséggel, aki -ráadásul- apró pici gyermekeket, a mi gyermekeinket neveli jóra, szépre.

Két apró-piciny, kicsi, szép és törékeny -pár éve még egyáltalán nem létező- testecskét. Ők sem voltak. Nemhogy harminc éve, de még öt éve sem. Úgyhogy az élet szép!  :)

A bejegyzés trackback címe:

https://thejaszaic.blog.hu/api/trackback/id/tr6112154781

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.