Véletlen egybeesés
2016. december 16. írta: thejaszaic

Véletlen egybeesés

Van az ember életében néhány olyan időszak amikor számvetést készít, amikor egy-egy összegzésben megállapítja, hogy hol tart (és itt nem, nagyon nem, sőt egyáltalán nem az anyagiakra gondoltam), inkább arra hogy hová szeretne, hová kell, hová kellene eljutnia az embernek. Vagy kellett volna, mondjuk még ebben az életben. Ezen számvetések köthetőek akár egy életkorhoz -például a negyvenedik, vagy  az ötvenedik évhez- ugyanúgy, mint olyan rövid távú időszakok végéhez, mint egy naptári év.

Van pár ilyen lezárt időszaka az életemnek -merthogy egyrészt nem vagyok már annyira hamvas ugyebár, másrészt az összegzést követően nyilván el kell valahova jutnunk végül, ezért is lezárt- és ilyenkor többnyire bizakodva tekintek a jövőre. Megjegyzem: - egész egyszerűen muszáj, hogy így legyen. Muszáj a jövőnket, mint valami -eddig ismeretlen jót- meghatároznunk saját magunk számára, különben az egész életünknek pont annyi, vagy egy kicsivel kevesebb az értelme, mint a hátramenésnek.

Volt, hogy rendkívül súlyos következtetéseket vontam le, de volt olyan is, amikor elégedetten néztem át 'életem lapjait'. Egy azonban biztos: - az ilyen időszakokban rengeteg gondolata támad az embernek.

Mit csináltam rosszul? Mit tehetnék annak érdekében, hogy a szeretteimnek jobb legyen? Ez az év most 'megvolt', fasza volt, mondjuk a másik meg nem. Ám az 'életszeletek' lezárásának és a konzekvenciák levonásának kizárólag akkor van értelme, ha utóbb valóban változtatunk azon, ahogy korábban éltünk. (Életszelet. Jó szó mi? Most találtam ki.) A változtatás igénye felmerülhet az addig végzett munkánk kapcsán és a családi életünkben egyaránt.  És én épp a napokban egy nagyon kicsit visszatekintettem. Pont családilag. Nem is tudom, hogy miért.

Lehet, hogy azért mert valóban közeledik az év vége, vagy épp azért, mert a szüleimet látogattam a temetőben, hogy egy kicsi, de annál szebb karácsonyi koszorút vigyek a sírjukra így az ünnep közeledtével -hiszen a család elhalt tagjai ugyanúgy családtagok, mint az  élők- , és ahogy ott álltam sírjuk előtt, megszálltak a gondolatok.

Arra gondoltam:  - vajon hogy lenne most, ha Ők még élnének? Bizonyára nagy szeretet venné körül általuk az Ő szemeikkel sohasem látott unokáikat. Arra gondotam: - mennyi mindenről lemaradtak szegénykék a korán bekövetkezett haláluk miatt. És én is az elvesztésükkel. Valahogy mégsem keseredtem el. Csak álltam ott és ............................. gondolkodtam. 

Az elmúlt néhány esztendőre visszatekintve meg kellett állapítsam: - nincs nagy baj! Sőt! Az előző házasságaimból származó nagy fiaim után nem is oly régen, kettőezer tizenkettőben megszületett Keve fiacskánk aki mostanra egy szép és okos óvodás fiúcskává cseperedett, és aki a maga összes rossz (bizony tud ám nagyon rossz lenni Őurasága') és jó tulajdonságával együtt úgy vált részévé az életünknek, mintha mindig is létezett volna.

Aztán pontosan egy éve érkezett közénk Grétike leánykánk! Ő olyan gyönyörű! Ráadásul -többnyire- jó kislány (már amennyire egy egy éves tud jó lenni) és már most képes arra, hogy egyetlen huncut kis mosollyal levegyen a lábamról. És persze megvolt minden 'hozadéka' az utóbbi időben annak is, hogy immár két gyermekes családdá váltunk. Olykor kemény időszak volt nem mondom, ám megerősödve 'jöttünk ki belőle'. Összekovácsolódunk. Többek közt ettől és nyilvánvalóan a szeretettől válik végül az a néhány ember családdá.

csalad

De mindent összevetve: - nem panaszkodhatom. A gyermekeink szépen fejlődő, és ami a legfontosabb: - egészséges csemeték, kiknek -a saját lehetőségeinkhez mérten és persze a józan ész határain belül- most képesek vagyunk megadni mindent. Nincs okunk, nincs okom panaszra, ez az év ezidáig nem volt rossz. Ott a 'fedél' és ott a 'kenyér' a fejünk felett és a pocakunkban, talán egy kicsi marad is és ez éppen elég.

De, hogy keretet adhassak az eddig leírtaknak elmesélem, hogy nem igazán érzem: - vajon tudatos volt-e ez a mostani visszatekintő, vagy csak véletlen egybeesés, hogy pont a temetőben gondolkodtam mindezen el.

Amikor elhelyeztem a koszorúmat a szüleim sírján, melyen az Ő fényképük is látható, a kabátomat fázósan összébb húzva gyors léptekkel indultam a kijárat felé, de valami megállított.

Pár lépés után a szokásomtól eltérően visszamentem a 'Szüleimhez' és még hosszú perceken keresztül bámultam 'Őket', vagyis a róluk készült fotókat. Éshogy mennyire igaz, hogy egy-egy ilyen áttekintés képes lezárni egy időszakot elmondom, hogy míg korábban a hiányuk puszta keserű fájdalmat hozott, addig legutóbb látványuk mosolyt csalt az arcomra. És 'hozta' a fent leírt gondolatokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://thejaszaic.blog.hu/api/trackback/id/tr6712154791

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.